Nem! Rátarti a nemek harca. Melyik nem a szuperebb nem? Én Szuper-nem vagyok, problémátlanító megoldó-nem vagyok. Nem teszem a szépet, pofont kézbesítek, benyomom a kezemet, csavarok és szakítok! Többfelé tudok funkcionálni, lepereg rólam a szitok és a golyó. Te csak ne legyél gonosz főellenség. Megvédő-nem vagyok, gyengék gyámolítója minduntalan vagyok, küzdősporttal atrocitást hárító. Igazságért küzdő-nem, legalább kardélre. Jobb úgy csávába kerülni, hogy vagyok, de nincs baj, minthogy baj van, de nem vagyok. Régen legalábbis így volt ez … Ma már státusztévedésbe taszítottak. Elbecsületlenedtem. Ha repülök a járda felett, puhán, az elesettek jajszavát fülelve, szemtelen gyerekecskék bekiabálnak, hogy „hülye szuper-nem! hülye szuper-nem!”, de nem verhetem szájul őket. A röhej repülő tárgya lettem. Lejárt jelmez.  

Képzeld, én magasan képzett vagyok, a szél a saját arcomba vág. Nem félek a repüléstől ám, szeretek repülni, fent, ezer méteren ezerrel. Vágni lehet a levegőt, olyan friss ott, felhők felett. Amikor fiatalon, kis-szuper-nemként először repültem, még jött a hány. Ma már nincs ilyen, és ha légiútközben netán ki kell mennem, landolok, kibocsátok tengerszint felett, és vissza, ennyi. Én mindig fent repülök, magasan hordom az orrom, lobogó ruhám légből kapott. Ami a nememet illeti, szuper-nemű vagyok, nem kell testemre hederítenem, gondot fordítanom, vállamat rándítani, magamtól vagyok színizom, színszuper. Ami a jegyemet illeti, Szűz vagyok, tehát kitartó és munkamániás, csak egyetlen ellenségem ne legyen, a Kriptonit - ha szembe jön, kikerüljem, ha véletlenül megpróbálok beleülni, időben észrevegyem. Hegyes egy dolog, nem a javamra.

Szükségebb lenne rám, mint valaha, de csak félig van… A minap a Westend szopóvécéjéből kellett elmentenem egy óvatlanul vizelő férfit, mert a felajzott homók beszorították őt egy fülkébe és csak akkor voltak hajlandók kiengedni, ha mutat valamit szájjal, ha kielégíti a kíváncsiságukat sorba. Az áldozat ügyesen lealkudta a szájjalt kézre, már csak az időhúzás végett, és ebbe bele is mentek a legények. Itt jöttem én a képbe. Rendet rúgtam. A kaland után felhívtam a rémült figyelmét, hogy legközelebb legyen szíves kerülje a mások számára izgató vizelést, és ha látja, hogy többedmaguk körbeállják és a hímvesszőjét fixírozzák, nyomban szakítsa meg dolga végzését, rakja el, és egy emelettel feljebb bocsássa ki a mozivécébe, oda nem mernek bemenni. Ez nem játék, közlekedjen okosan. Azzal huss, elrepültem.

Nem smafuzok le embert, se adóalanyt, de ne feledd, azért mert az én cuccomat viseled, még nem feltétlenül tudsz repülni. Ha nincs semmi, vagy más szuper repül helyettem a bajba került elesetthez, alkalmi munkavállaló vagyok. Jelentkeztem a kisegítő munkaerők adatbázisába, így néha host vagyok, statiszta vagy pincér. A Testek c. viaszhulla-kiállításon pezsgőt kínáltam ruhában, meg én voltam a dekorációfelelős, délelőtt felraktam a falra a díszbeleket, a dekorveséket és szétszórtam a preparált, ökölbe szorult öklöket az asztalok közepén. Aztán este jelmez vissza, és huss az égre, leültem a Halász bástya tetejére. Kevésbé megtudható titkom, hogy a nagy Szuper-nem már nem a régi. Nem azért hordok jelmezt, nehogy meglássanak mentés közben, inkább azért, hogy ne legyen szem előtt, hogy ki az, aki hova jutott. Mostanában csak ostoba megbízásaim vannak, semmi elegáns: egyetlen megalomán-cezaromán kripli sem gyötör, aki világuralomra kívánna törni. Dehogy. Szakmai és hivatásomi hierarchálódásomat tekintve biztos, hogy felsővezető vagyok, mégis aligha tudok magasra tett léceken átszárnyalni…

Szerdán, ebéd előtt, egy idős körüli nénit a tökfáról kellett lehurcibálni. Franc tudja, hogy került rá. Biztos fölesett. Mondom neki: „ne tessék félni a néni, kapaszkodjék belém, nyakamba, majd nem megyünk sebességgel, nem vág magára a huzat.” Testi épségben utazott.

Az ilyen és ehhez hasonló, nem izgalmasabb kalandjaimról próbáltam közös könyvet írni. A Bodros Árpád sztárújságíróval, végül ő írta meg az egészet, de azt mondta a bemutatón, hogy én is egy kicsit bele. Valójában én csak meséltem, ő írt teljesen, kézzel, de a bevételből akkor se jár. Pedig még most is magasan tart a Libri Top10-ben!

Sokan azt hiszik, hogy szeretem a gyerekeket, pedig nem, csibész kis toporzékok, mindent rögtön kimondanak, ami az eszükbe jut, nyálzanak és bolondoznak nap-nap után, felnövésig, de ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy elképzelték, a padlóra vetik magukat, az anyja meg vonszolhatja. Pont egy ilyen elcsámborgott, durcás kismalacot kézbesítettem házhoz, vissza a hülye anyjának, amikor kifele mentemben megállított az asszony, hogy hohó, a nappaliból eltűnt a jáde gólyája. A nő a tekintetemmel vizslatta a nappalit, mint tábornok a vérmezőt ütközet után:
- Maga vitte el. Biztosan. Pedig Burmából van – vádlott az ujjával.
- Nem is volt jáde gólyád! – feleltem.
- De volt. Elloptad… pont marokra állt.
- Kezdesz érdekes lenni – mondtam, majd odaléptem és elhúztam a telefonasztalkát.
A punetti lepillantott és meglátta a jáde madarát, pont ott, ahol a tapéta találkozott a parkettával. Csend lett, de a bocsi elmaradt.

Mostanában a lomposságra fektetem a hangsúlyt. A kedves és közszolgálati dolgokból is elegem van. A rohadt pénzmosoda alapítványokból. Amikor a múlt héten rajtam keresztül veszekedett két konkurens kutyamenhely, hogy jogilag melyikük a menhelyebb, a végén már én is azt gondoltam, hogy altassátok el a picsába mindet, az összes dögöt, és béke lesz. A kutyáknak több eszük van, mert nem élnek sokáig. Részben azért pusztulnak el olyan hamar, mert túl gyorsan élnek.

Lelkibeszédre is képes vagyok. Plánébb lesz a pláne. A legutolsó hőstettem egy zokogó nő volt. A 18. kerület harmadik emeletén élt, és ahogy meghallottam zokszóját az URHfüleimmel, máris rárepültem, mint purdé a lagziablakra. Szőke zsákmányállat, csupa bőr, öröknő, mint egy kígyó karcsú dereka... Az ágyon ül, könnyesen, talpig boldogtalanságban. „Nézzenek oda. Mivel vidámítsam fel?” – gondoltam, majd kiváló viccmesélő hírében azt mondtam neki széttárt személyiséggel: „Gondolja el technikailag a témát: ha egy mai kölyköt visszaküldenénk az időben 30 évvel ezelőttre, ő lehetne a kütyüjével a legmenőbb a suliban, abban a világban, ahol még a vhs magnó is sci-finek számított. Egy mai 14 éves kis takony zsebében ma már egy komplett iroda van. És amikor az ember így gondolkodik, jogosan érzi magát brontoszaurusznak. Maga pedig nem brontoszaurusz, hanem csinos és tetszetős, és jóval fiatal. Legyen inkább mozdony. Mert a mozdonynak mindent szabad, nekidönti konok fénypillantását a síneknek, és jöhet a mehet, fémesen gázol át emberen és bánaton, kérlelhetetlenül, közönyösen, nem gondolkodik. Nem gonosz, csak elviselhető.”
Erre a bőgőnő elmosolyodott. Mehettem ebédelni.

Nem arra használnak, amire való lennék, nem.

Nem éri már meg Szuper-nemnek lenni.