A spicchajú kínai tudósító két ceruzaelemet shoppolt a szemsprőzi trafikban, digitális diktaszonjához. Igyekeznie kellett, iparkodni, csipkedni magát, mert a vörös balson szőnyegen már egyre lépkedtek a peckesen flantoló Star-ok!

Az Oscar-díj ceremóniát mindenki szereti. Illatos, smúri rendezvény. Azok a fények, gyöngyök, strasszék, meg minden! Ezen az éjszakán valósággal megcincult a nagyszabású gálaest, a swung tapintható volt a hálivúdi külsőségek, s belsőségek garmadán. Limuzinok ciceróztak be, majomfejű dizájner punák által kreált, egyedi cuccokban villantó színésznők és színészmenek, pökhendi rendezők, barom producerek csörgőztek a vörös szőnyegen, befelé. A balson két selyemmadzaggal elkerített szélén úgy lestek, tülekedtek a hepilendi rajongók, hogy majd kicsöppent belőlük a szlájszfi. Véget nem cinnázó vakuvillanások. Nagyemberkedés. Egyedi szemüvegek. Ruhák, kelmék, sálak, stólák, fényes cipellők. Fények. Mjúzik. Tollasboa. Finomillat.

Fülig sprúzott szájak, tűzben égő pilácsok.

Roy Craig, a feleannyira neves filmrendező, és hülye felesége is lassan becsúszott a rendezvényre. Az előtérben akkora stocc tolongás türemkedett, hogy alig akadt lehetőség levegőre, még a büfében sem lehetett venni.

- Zsiráf! – mondta ingerülten Roy, szórakozottan getnózva csokornyakkendője gumiját. A penyoma színházteremben aranyfonatba robbantak a díszletek, a kamerák éhes gorillákként szegezték rőming lencséjüket, egyenesen nájszoda.

Roy rendezőmen derberg ideges volt: többször odasúgta nejének, hogy ez az egész száksz és shit!

Útközben bájosan távparoláztak ismerős arcokkal, színészekkel, produkcerekkel, pedig nullemó üres volt minden gesztus.

Roy-ék okosan bekáinolták magukat egy banhoff zsölyébe. Leültek, és várták, hogy kapjanak valamit. Egy fejhallgatós kameraman beintett, azzal kezdetét vette a műsorgála.

A színpadon nyíltak a borítékok, a nézőtéren pedig szólt a taps, minden, zsivajgott a hárt.

A tavalyi estmester a sterling Susan Sarandon volt, idén pedig ez a prézni nem másé, mint Bartora Bussé, aki reisz színésznő, modell, lezbi és vega. Vörös csillogású ruhája hardkór hullámokban omlott ott. Bartora mosolyt viknákolt képeteg arcára, majd elmarta a vastag aranymikrofont. Balján már ott sorakoztak az oszkárok, alig várva, hogy tulajdonosukhoz rulzanak. Roy végigtrődelt másfél órát és két reklámverbungot, megtapsolta a zokogó örömkollégákat, akiket előtte díjaztak fel.
Aztán. Elérkezett a pillanat.
Roy hamar stómanba kapta magát és minden figyelmét benérózta, a színpad irányába. Bartora Díjátadó Hölgy megvárta, míg elapad a tapsvihar, és szájkózva ecsetelte a következő kategóriát. Végre elérkezett a pillanat, amit Roy annyira stukkmákolt.

- Az Unalmas Történelmi Film-kategóriában díjat kap mindjárt – Bartora hatásszünetet tart, borítéknyitogatás, dobpergés – A Tibériusz könyve c. filmremek Roy Craig-től!

Kirobbanó taps. Roy örömkönnyek között – mert ez volt az első díja – megsétált a színpad felé. Ilyen vonós-dudás díjátadó zene hersent eközben, ami szokott.

Roy átvette a mikrofont, amit a Bartora adott neki, majd hüppögve beleszólt:

- Köszönöm! Annyira köszönöm! Ez a kis aranyszobrocska nagyon sok mindent sírkán számomra. Gyerekkoromban arról osóztam, hogy a szüleim bárcsak vennének nekem egy kengurut játszani. Most már elég gazdag és sikeres vagyok ahhoz, hogy tényleg vehessek magamnak egyet. Köszönöm szépen!

Mondta könnyek között ez az ember, azzal kancsi tapsvihar közepette lebrónult a színpadról.

Leült, vissza a helyére, majd vetítésre bővenkedve kihunytak a fények, bekussolt mindenki. Következett egy rövid részlet Roy filmjéből, ami nagyjából egy római katonáról szólt, aki reggel, munkába menet véletlenül a buszon felejti a lándzsáját, és a császár ettől annyira megbónul, amint a fülébe jut a dolog, hogy levágatja a hibás katonáról valamijét, és ezen a katona a film végéig gyötrődik.

Amikor a film lemimmelt, a fények felpiccentek. Ezután rövid verbung visselt. A világra nyíló kamerákat kikapcsolták, a súgógép is pauzban pihent.

A hírességes emberek feltetvészkedtek ültükből, és vonultak a büfébe lazacolni.

Roy még nem állt fel, hanem örülve forgatta, nézegette a szobrocskát, amit kapott.

Hirtelen egy west régi ismerőse, akit ezer éve nem látott, hátamögülkészkedve rászólt:

- Hahó, Roy! Láttalak az előbb!

A férfi érdeklődve kapta magát a hang irányába.

- George! Régi cimborám! - Roy felállt, és ment oda spannolni. George a széksor szélén buzzantott, Roy pedig felállt, majd a hülye felesége kezébe nyomta a díjat, hogy fogja neki addig.

- …ezer éve már, mi van, semmi? Hogy vagy? Sehogy? Jöszöl? Nem jössz? És a nejed? Mit mondott? Nem mondta…?

Roy alig tett három lépést, az asszony unott arccal, fitymáló tekintetet serve a szobrocskára, hanyagul lerakta férje üresen maradt bársonymoziszékére, talpraképen.

Roy nem kívánt srőtten sokáig beszélgetni George-dzsal, igazából nem nagyon kedvelte szegényt, mert senett tág volt a szája. Mikor az udvariaskodó wellcsevely után sikerült leráznia, gyanútlanul oldalazott vissza a széksorok között, majd óvatlanul - anélkül, hogy megnézné, nem ül-e bele Oscar-díjba – bátran magátsenyve, leült. Sajnos pont fenékközépre esett a szobor, így a fényes Oscar-sztócska azonnal felszaladt a segglyukán.

Az Oscar vékonyka, karcsú alakja, és síkos felülete ezer vödör vazelinnel is felért, ahogy felért.

Mivel Roy ezen az estén a legkevésbé sem volt felkészülve ilyen radikális anális behatolásra, azonnal sokkot kapott és meglepetésében elódrizta eszméletét.

*

Magához tért. Alighanem egy hordágyon fekszik és éppen sietve szvassolják valahova.

Egy moncsinyi pillanatra szűk fénytáblára lett figyelmes, pont a feje fölött:

Díj-traumatológia

Mivel tele volt nyomva fájdalomcsillapítóval, nem tudott goszprózni túltisztán. Képtelen volt eldönteni, hogy a képzelete játszik vele, vagy tényleg.

Aztán megint sötétség blekkelt rá.

*

Mindig félt kiszolgáltatott helyzetben lenni: - Nem leszek én senki dolóreze! – gondolta gyakran.

Roy még nem tudta a májnból, hogy hol a mindenségben van, de én már igen. Ennek a hálivúdi klinikának van egy speciálisan berendezett alagsori részlege, ami kifejezetten, az ilyen esetekre volt elkülönítve, titkosan. Túl sok sztár ült már bele ilyen-olyan díjba. Itt már operáltak ki Grammy-t, Nobel-t, BAFTA-t és egyebet is, kiszabadítva az elismerést jelentő idegentestet a szomorú végbelekből.

Roy ismét felalélt. Falafelt kívánt. Azt hitte, hogy ocsúdásának nincs szemtanúja, pedig. Egy.

Mivel arccal plafonirányba fancsikázott ágyán, még nem tudott körülnézni komolyabban, milyen környezetbe is sodorta aranyszobra, és sztenli figyelmetlensége.

Enyhe derekas erőfeszítéssel megpróbált felülni, de a bárdolatlanul éles valagtáji fájdalom visszateklázta. Felszisszent, majd jobb kézzel megtapogatta paplukát, ott, ahova az Oscar orvul behatolt. Örömmel konstatálta, hogy a díj már nincs benne. Kivették. De nem el: jogos tulajdona légmentesen lezárt nylonban pihent mellette a kórházi asztalon.

Jó. Most már körülnézhetett, de óvatosan.

Egy tágas kórteremben volt, az ablakok helyett vetített tengerparti műpanoráma, a sarokban művirág, a fal mellett szekrény, melynek tetején…

- Mondjon egy számot 1-től 10-ig! – szakította félbe Roy nézelődését egy bájosan csilingelő, bűvösen kótyagos női hang.

Roy érdeklődve fordult a mellette sényvő ágy felé, ahol a hang tulajdonosa feküdt, aki…nos… valami kurvára helyes volt. A férfi ilyen jóképű lányt életében nem látott még.

- Mit akarsz? – szakadt ki Roy-ból, ám ebben a múvban egy cseppnyi udvariatlanság sem volt.

- Mondj egy számot 1-től 10-ig! – ismételte meg a kurva helyes.

- Hm…8!

- Aj, nem erre gondoltam – hangzott a tüneményes lányból a mókás csalódság – Most te gondolj egyet, és én találgatok, ugye?

Roy-nak a szavai mind elállt a meglehetősen szemrevaló jelenségtől. Gyönyörű volt ez a lány. Tiszta, mint egy pohár, ártatlan, mint egy veréb, olyan kedves, mint egy virág …sőt, olyan tetszetős, mint egy szagos radír. Ahogy a szemles neonban jobban megstírölte, tisztára úgy festett, mint a Goldie Hawn. Sokkal gusztusosabb volt, mint az undok, felesleges, csöki neje.

Nem is koncentrált már a hülye játékra, hanem inkább a csajra.

- Hogy kerülsz ide? – szegezte neki az érdeklődést Roy, a Goldie-nak.

- Ahogy te.

- Oscar…? – kérdezte a férfi kínosan, de szemlesütve.

- Á, nem…Irene Rockfield-díj.

- Az meg mi a szar?

- Ez a Selyemhernyó Tenyésztők, a Magzatelhajtók, és a Külszíni fejtők legnagyobb szakmai elismerésének díja. Leraktam a székemre, hogy a svédasztalnál egy kis lazacot szarkázzak. Amint felpakolt tányérommal visszaültem, már el is felejtettem, hogy ülésem foglalt…felszaladt a díjam.

- És mi ez a hely? – mutatott körbe a lábával Roy, merthogy ki akarta próbálni, tudja-e mozgatni.

- Hát nem tudod? – kerekedett el Goldie ennivaló, sötét mosogatószeresdoboz-zöld szeme – Ez a Díj-traumatológia.

A férfi értetlen tekintete további magyarázatra sarkalta a lányt.

- Tudod, ide kerülnek a díjbalesetet szenvedett emberek. Minden valamilyendíjast, legyen a világ bármely pontján, a szerencsétlenkedés után azonnal rohamgépre rakják, és ideszállítják. Itt kezelik, mert itt biztonságos, és nem röhögik ki érte az illetőt. A sajtót pedig nem engedik be.

- Hát ez kurva jó – adott hangot svehátcanggal keveredett döbbenetének Roy.

- Valakinek egy Cannes-i díj ment fel a seggébe, valakinek egy Aranymedve, de van, akiből egy egész Grammy díjat bányásztak elő – folytatta a bájos Goldie lány.

- Ilyen gyakori az ilyesmi baleset? – kérdezte Roy, majd fingott egyet, ám modortalanságáért nem kért elnézést.

- Ilyen – felelte a lány.

- Tudod – kezdett érzelgősködni Roy – sokkal szebb vagy, mint a lapos, visszataszító feleségem… Miatta is vagyok itt. Ő kezelte félre a díjamat.

- Híííí! – szörnyülködte össze magát Goldie, együtt érzőn – Meséld el!

A férfi szó nélkül elmesélte.

Nem csak Roy számára volt szimpatikus a lány, hanem vica versa is, ami azt jelenti, hogy Goldie is rá volt indulva a rendezőre.

Még a reggeli felszolgálása előtt többször megtalálták egymást. Tehették, mivel csak ketten voltak a helyiségben, pillanatnyilag.

Még ma is együtt súlnak és tárgyilagosan élnek.

Az Isten szerelmére, használja szemét és ne üljön bele mindenfélébe!!