Az első zombik a 2008-as cabernet sauvignon után bukkantak fel: a foszladozó öltönyt és gyapjúsálat viselő, csapzott hajú, szemüveges élőhalott olyan hirtelen vetette magát Lajosra, hogy Anikó ijedtében eldobta borospoharát, amibe az előbb beledugta az orrát.
A jelek szerint megint áttörtek. Ismét meggyengülhetett a D5-ös szektor és a neveletlen zombi horda újra megtizedelte a Városvédőket.
A behatolás teljesen elrontotta az Írók Tokajon Borest negyedik évadának záróünnepségét, ahol, mint minden évben, Party Lajos műfordító volt az est házigazdája, Kálimá Anikó borvers-költőnő pedig a borszakértő szerepét vállalta. Tudniillik, a szakmailag elismert borszakértők, akik láttak is már szüretet meg borospincét közelről, évek óta elfogytak: felfalták őket a mocskos zombik! Így Anikó, abban bízva, hogy az írók úgysem konyítanak a szakmai boranalízishez, gyakran csak kitalálta azokat a kerek tanninokat, a lónyereg aromát, a gyümölcsös-szedres-barackos jegyeket, ahogy és ami éppen az eszébe jutott. Mindez senkit nem zavart, mert már dél óta alaposan be volt italozva a társaság.

Ez a tábor már négy éve tart, öröktábor, sosincs sátorbontás, nem lehet, nem engedik. Már mindenki helyi lakos, még ha meg is próbál úgy tenni, mintha nem az lenne. Kellemetlenül össze van zárva az irodalmi közeg. A karantén ilyen.
A mostanihoz hasonló durva áttörésre eddig még nem került sor, mert legalább a kóstoló alatt megkettőzték az őrséget a városhatárt az élőhalottak birodalmától elválasztó acélkordonnál. A távolban gépfegyveres katonák rohantak a szőlőtőkék között, erősítésképpen kiegészítve csapatukat néhány vasvillás paraszttal. Egyes vélemények szerint a vasvilla volt a leghatásosabb fegyver a zombik ellen, mert ha sikerült átszúrni vele egy szörnyeteg nyakát, már csak meg kellett csavarni ahhoz, hogy engedjen a szikkadt bőr, roppanjon a száraz kóró csont és lerepüljön a feje. Így a lőszer sem fogy. Akár sikerül őket visszaverni, akár nem, a tervezett programot és a nap hátralevő részét meg kell tartani, ne egye a fene.

A szemtelen zombik nem csak egy kiváló borkóstolót tettek tönkre, de egy szépséges felolvasást is. Koronás József olvasta fel saját prózáját, amely az Írók már csak egymásnak írnak címet viselte és egy postás meg egy róka barátságáról szólt. Ám egyvalaki nem bánta, hogy vége szakadt az estnek. Agip Győző láthatóan megkönnyebbült. Így fordult a mellette ülő idegenhez, aki felőle pincér ugyanúgy lehetett, mint kertész, vagy főköltő.
- Ahogy hallgattam ezt a Józsefet, … hát, az elején megijedtem, hogy jobb író nálam, mert erős felütéssel indított, de azután leállt a motor. Végre kifújhatom a fáradt levegőt, amit a feszült várakozás tartott bennem. Megnyugodtam. Sablonos, koppintott fos! Sitt és húgy! Az egész egy emocionális, neonaiv, ál-posztmodern ömlengés csupán, nincs semmi morális középpontja. Hol a Mikszáth? Hol, kérem? Kikérem magamnak! Ha kiderült volna, hogy jobban ír nálam, megfulladtam volna és esküszöm magának, a földre borítottam volna ezt a kiváló rozét.
Győző mindig arról panaszkodik, hogy a mai írónak már nincs semmi mondanivalója, körbe-körbe jár, és csak önnön vergődéséről képes szólni egy globalizálódó világban. Ez egy idő után unalmas.
- Figyeld a Kóspallaghy arcát…ott… az az őszülő fej az. Doktor. 21 kötetes. Az a jó írás, amit Kóspallaghy doktor csukott szemmel hallgat. Az a frankó írás, na. Nem ez! A Hunyadi Irénnek meg csak azért adták ki a szendergős verseskötetét, mert meg akarják dugni. Az én prózáimat meg azért nem, mert engem senki nem akar megdugni! Le velem! – fordult Győző a másik oldalán ülő asztalszomszédjához, akinek sose tudta a nevét.

Győző minden évben másról panaszkodott. Ezeket a monológokat muszáj volt mindenkinek meghallgatni és csak akkor távozhattak, ha Győző befejezte és elbocsátotta őket. Például a tavalyi fesztivál alatt végig azon lovagolt, hogy a pályázati pénzek mennyire le vannak zsírozva és az ő orra elől már milyen sok díjat happoltak el a benyalt dilettánsok. Meg a zsűriben lebzselő szülők és haverok. Kontraszelekció van – mondja. Győzőnek érdekes gondolatai voltak a nácikról, a komcsikról, a zsidókról, a cigányokról, a szabadkőművesekről, a kvazárokról és a zacskósleves-gyártókról. A zombikról nem volt sok véleménye, úgy tűnt, elfogadja őket. Igyekezett semlegesnek mutatkozni irányukba, de többen sejteni vélték, hogy picit azért neheztel rájuk. Ez igaz is volt, olyannyira, hogy Győző magában csak „halvamászóknak” nevezte a sétáló tetemeket. „Tolakodó és szemtelen népség az ilyen” – írta egyik versében.

Protes Vera nem figyelt a felolvasásra. Amikor éppen nem egy pohár kiváló Irsai Olivért nyalogatott, levelet írt képzeletbeli barátjának szeretőjéhez, melyben felszólítja, hogy haladéktalanul vessen véget a románcnak, különben öngyilkos lesz. A lány akkor sem figyelt, amikor betörtek a zombik. Ez lett a veszte.

Fóka Dániel utolsó büdös kurvának tartotta Verát, de ezt sose mondta meg neki face to face, mert minden hétvégén szerelmes volt belé – törékeny utálata csak hétköznap volt érvényben. Dániel azóta nem szólt egy szót sem, hogy a zombik megjelentek és lerohanták a fél várost. Pedig annak idején magvas gondolatai voltak és mindenki tátott szájjal hallgatta a kinyilatkoztatásait. Ma már nem szónokolt. Némasági fogadalmat tett, un. „Szó-talanságot”, amiért a pályatársak rendkívül tisztelték. Kiválóan tudott hallgatni, olyan mélyen, ami ezer szónál is jobban kifejezte aktuális álláspontját. Szóval, művészi szintre fejlesztette a személyi kusst. Jellemző tulajdonságává építette magában a szótlanságot. Legalábbis sokan ezt gondolták róla. Igazság szerint azért hallgatott, mert már jó ideje nem jutott eszébe semmi. Ha mégis, rögtön elfelejtette, elvitte a szél – egyik fülén befújt, a másikon pedig mindent kisöpört. Lehet, hogy ezt nevezik idegösszeomlásnak? Ezt a kérdést sosem merte feltenni magának. Nem is baj, hogy feledékeny vagyok, mert ha elszállnak a régi gondolatok, jönnek rögtön az újak. De nem osztom meg senkivel. Ezekkel nem! –gondolta most, majd megragadott egy üveg illatos chardonnay-t, a tokaji Torkos családi pincészet büszkeségét, és alaposan meghúzta.

Fark Ferenc diplomás szociológus és költő saját kötetével csépelte az arcába éppen beleharapni kívánó éhes zombit. Ferenc hajlamos volt kurva egyszerű dolgokat kurva bonyolultan körülírni, amiért pályatársai mérhetetlenül nagyra tartották, mert azt hitték, mond valamit. Képes volt az élet egyértelmű jelenségeit úgy visszaadni egy-egy gyertyafényes kocsmai beszélgetés alatt, mintha éppen felfedezett volna egy tök új dolgot. Ferenc ezúttal megúszta a támadást, a zombi felbukott egy lopóban, de ki tudja, mi lesz legközelebb? Mert az ember öregszik, a zombi viszont nem…

A tolongó zombik között több ismerős arc is felbukkant, akik tavaly csatlakoztak az élőholtak kompániájához: itt volt például Gyáli Ernő műfordító és novellista, kinek életében 2 kötete is napvilágot látott. Szemei ugyan félig már beestek a koponyájába, de még mindig vad tűzben égtek, ha felcsendült a Székely himnusz. Ernőt Hubai Dezső kiadóvezető harapta meg, aki ugyanezen évben vált zombivá. Így megy ez – az írók egymást fertőzik.

A lenyugvó nap sápadt fényében, az illatos tokaji lugasok alatt álmosan lebegnek a muslincák, míg bele nem halnak a borba. A nyitott palackok és az asztalra rakott szőlőfürtök felett, a rettenetes zombik pedig pofátlanul szürcsölik a lassúbb írók értékes agyvelejét – az öregebbek koponyáját könnyedén feltörik, akár a tojáshéjat.
Agip Győző sóhajtva felállt, majd megragadta faragott nyelű, hűséges baltáját, amit egy novellapályázaton nyert. Irtani kell őket és aprítani.

Hadd fogyjanak.

A Hotel Tokaj hatodik emeletéről egy piros ruhás nő esett ki. Vagy ugrott. Vagy lökték. Protes Verának eszébe jutott, hogy neki is van egy pont ugyanilyen színű blézere. Vera elszomorodott. Pedig ma megígérte, hogy megpróbál mindennek örülni.