Ezerkilencszázhúsz októberében hideg köd fújt, ökörnyál szitált, és rozsdabarna levelek zuhogtak a rozsdamentes fákról. Ódon hullámok csapkodták a szürke sziklákat, barátságtalan sirályok alatt. Sirályaink nem ok nélkül tátogatták úgy csőrüket, ahogy: nyomorultul partra vetett, elromlott tonhalakra szomjaztak. Történetünk azonban nem eme strandilag kihalt partszakaszon, hanem hatezer kilométerrel arrébb játszódik. Szerintem jobb is.

A Gezemicze család ősi, főnemesi kúriája, a família hatvesszős földbirtokán állott, dombnak döntve, féloldalt a szikkadt ugarnak támaszkodva, srévizavé a sebesen szaladó ondódi patakkal, hatalmas törpetuják árnyékában. Hatszáz hektáron szaladt a háztartás, 30 ölön és két holdon keresztül, míg a szem bírja szusszal. Történetünk szempontjából a szusz rendkívül fontos.
A három ölelkező sast ábrázoló családi címer minden fűszálon, levélen, faágon ott függött, csakúgy, mint a kerti slágon, a kúriai könyvtár lapjain, vagy a családi obszervatórium szemérmetlenül kitolt lencséin.

A kúria körül szépen nyírt fagylaltsövény és cukorbokor futott, melyet aranypiros pincebogárvirág szegélyezett. Az ablakpárkányokon körbe-körbe lila rókahagymák és gabonasiklók hajladoztak a lágy őszi szélben.

Ez az ősz más volt, mint a többi, más, mint az ezerkilencszáztizenkilences, vagy az ezerkilencszáztizennyolcas, de egy perccel sem szebb, mint az ezerkilencszáztizenhetes. A hajnali dér magabiztosan, egyenes gerinccel ült mindenfele, mint ezer könnycsepp, mely remegve káprázik a leveleken, akárha lompos tündérkék pakolták volna oda őket, akik éppen ráértek éjszaka.

Nagy nap volt a mai. Négyzetméterekkel! Mert ma adják hozzá Gezemicze Erzsébetet szíve választottjához, eljegyzéssel.

A Gezemicze családban eleddig mindvégig csak lányok születtek, amióta az eszét tudja. Ezt a tradíciót törte meg István, aki fiúra sikerült. Rokon értelmű szülei tüstént orvosolták a születési rendellenességet: Istvánt átkeresztelték Erzsébetre és saját lányukként nevelték. A fiú-lány jól ismerte kérőjét, hiszen hat éve lázas levelezést folytatott Gróf Spermicid Kristóffal, aki ma teszi tiszteletét a kúriában.

Erzsébet nemes vonású szülei már lázasan készültek az esti szoaréra, izzott a konyha, pergett a rokka, nőtt a fű, szaladt a gomba, izzott a kazán, vonyított a sín. Az öreg zsirardikalapos kertész egy grafitceruzával piszkálta ki az ereszcsatornában rothadó, sprőd avart, hogy minden tökéletes legyen a sohavisszanemtérő alkalomra.

Erzsébet kikönyökölt toronyszobája ablakán, és szomorkodva látta, ahogy fess lovagja lovagol felé, lovagló ülésben, nagy iramban, lába között egy nagy lóval.

Kristóf megérkezett, ruhába öltözötten. Remek volt, snájdig, nemes, de gazdag!

Erzsébet becsukta az ablakot, de ez sem segített rajta. Maga alá kapta rakott szoknyája szegélyét és sebesen a déli szárny ablakához ügetett, hogy idejében ki tudjon hányni rajta. Alig ocsúdott fel, amikor valami gyönyörűt pillantott meg, alig valamivel alatta.

A tünemény nem vette észre, hogy fentről lepillantották. A gyönyörű teremtés nem viselt semmit, csak egy lenge írhabundát, kozák kucsmát, szaténkesztyűt, mompocot, és a hátán egy hajókoffert.

A szemrevaló lány az árokparton ült, furulyázott és szalámival meg telefonkönyv nyesedékkel etetgette a sneciket, akik hálásan ugrottak a repülő felvágott-darabok után.

Erzsébet remélte, hogy a hívatlan vendég neki is furulyázik majd egy keveset.

Leiramodott hozzá.

Időközben arányosan gyülekezni kezdett a vendégsereg. Vándorgrill gróf hintaja érkezett először az udvarba. A hájas úriember leemelte válláról a hintó kocsiját, berakta a lovakat, lekapta Pétert a bakról, és a méltatlankodó állatok után gyömöszölte. Hogy el ne vesszen a fogat, betolta az egészet az eresz alá.

A következő vendég a Dél-Morfiumból érkező Hasis Al-Rasid szultán volt, aki egész udvartartásával kanyarodott a kúria elé. Nagyon sok ajándék lovat hozott.

A nyalka Lennon dandártábornok kengurufogatos harckocsival vonult be, míg Gergelyroby tengernagy három fregattal kígyózott az udvarba. Az első hajó ugyan megfeneklett az istállóknál, de a másik kettő megkerülve őt, békésen lehorgonyzott a fagylaltsövény mellett.

A fess Porózus generális gyalog jött, míg Foshtam érseke saját lábán. Később a pajkos érsek elmesélte, hogy majdnem elvétette az utat az első keresztutcánál, amin mindannyian jót derültek.

Mikor már mindenki a szalonban szopogatta a saját serijét, csöngettek. A méltóságos örömapa úr, Gezemicze Semjén személyesen ment ajtót nyitni, elmarkolva a szorgosan hajbókoló komornyik orra elől a kilincset.

A hatalmas tölgyfaajtó kitárulása miatt Epiduráliscsendőr vált láthatóvá, hatalmas fütykösét lóbálva. Ő volt a helyi szerv.

- Adjon Isten, méltóságos uram, mi szél hozott engem, mert sürgönyzött értem? – kérdezte a szépen lebarnult, ugyanakkor meglepően sápadt, alacsony-középtermetű férfi.

- Igen, csakugyan, mert nagy hírem van, amit minden alacsonyrangú személynek tudnia kell a környéken. Ma jegyzik el szépséges lányomat, Erzsébetet!

- Férjhez megy a fiatalúr! Ez aztán az örömhír! Fogadja őszinte részvétemet, és kifejezhetetlen gratulációmat, melynek hangot adni csak költő tudna! Reménybéli szívvel állok a hír árnyékában, mely váratlanul és felkészületlenül sújtott rám ezen a gyönyörű ezerkilencszázhúsz októberében, mikor rozsdabarna levelek zuhognak a fákról. Minden jót, és Isten kifogyhatatlan veteményeskertjét kívánom az ifjú párnak, mannával, korpovittal, zsályával, zsurlóval, kecsöppel, ami csak szívemből telik!

A csendőr megfordult és elrohant. Alig hűltek ki szapora nyomai, amikor megérkezett az öreg Béla béres, a birtok csicskása és lószomorítója. Tehénlegeltetéstől izmos és szutykos markában durva daróc kalapját gyűrögette, mintha vizet, vagy akármit akarna fakasztani belőle. Teste erős trágya és balzsamecet aromáját árasztotta.

- Oszt’an, mijért hívattál méltósaagos juram, el mindennapi betevő munkám dandárja mellől?
- Tudd meg paraszt, mert nagy hírem van, amit minden alacsonyrangú személynek tudnia kell a környéken. Ma jegyzik el szépséges lányomat, Erzsébetet!

- Ki nem szarja le? – gondolta Béla, de hangosan csak meghajolt, és annyit mondott:

- Csitulj szapora szívem, ekkora hírre nem számítottam. Egy ennél valamivel kisebbre, vagy fele ennyire termetesebbre, talán igen, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Nohát ezek után még szorgalmasabban fogok robotolni! Ugyan, mi jó történhet még vélem az életben? Hát, nyíljon is ki nékik a Jóistenke közértje! - lihegte Béla béres hűséges kutya tekintettel, majd mellső lábait maga alá csapva, lobogó fülekkel elügetett.

Rósejbni tűzoltó futva következett utána, fecskendőjét a kulcslyukba szuszakolva.

- Hol a tűz, méltóságos uram? Hívott, hát jöttem, de nincs vesztegetnivaló időnk! Tűzfészket raknék!

- Igen, csakugyan, mert nagy hírem van, amit minden alacsonyrangú személynek tudnia kell a környéken. Ma jegyzik el szépséges lányomat, Erzsébetet!

Rósejbni örömében fejbe spriccelte magát locsolócsövével, de úgy, hogy még szépen fércelt aranysisakja is lerepült, kecsesen ívelt, ovális fejéről.

Alig vitte el az ár, amikor Svasztika Gábor kéményseprő állított be, puritán egyenruhában, fekete ingben, fekete szandálban, de még a mandzsettája is fekete volt. Állítólag otthon fekete gazdaságot is tartott, de ez egy másik történet.

- Hol az a kéménykürtő, méltóságos uram? Nincs sok időnk, minden perc számít! A sürgősségi brigádból szalajtottak, nehogy idejében baj legyen!

- Igen, csakugyan, mert nagy hírem van, amit minden alacsonyrangú személynek tudnia kell a környéken. Ma jegyzik el szépséges lányomat, Erzsébetet!

A kéményseprő kitárta karjait, nekifutott és örömében három kört repült a kúria fölött.

Alig telt bele egy hamarosan idő, mikor Püré kanonok állított be, és érkezett meg pont oda, ahol az előbb még a kéményseprő melengette a lábtörlőt. A kanonok egyenruháján csakúgy ragyogtak az érmek, platina plakettek, nyers medalionok, friss kitüntetések, bronz mellszobrok, gránit análiák, freskók és kandeláberek. Kenderkóc arca megnyúlt, mikor a méltóságos elmondta neki.

A kanonok a szívéhez kapott, majd háromszor a közeli halastóba esett.

Erzsébet a kúria egyik változatos sarkának rejtekéből kémlelte a tüneményt, aki mit sem sejtett. A távolban bogarászó, jottányi lánynak kezei és lábai voltak, melyek kecses fejben végződtek. Megnézte teljes magasságában, szélte-hosszában, és minden kiterjedése szerfelett imponáló volt. Erzsébet halkan megköszörülte a torkát, kellő tapintattal jelezve jelenlétét, de a furulyázó lány nem hallotta. Biztos túl mélyen dugta a fülébe szőrös kucsmáját. Ezután Erzsébet kifújta az orrát egy kecskébe, de mintha mise történt volna! Végső elkeseredésében három petárdát subrintott a szépség alá. Erre mintha megrezzent volna. Már csak egy tojásgránát kellett a teljes sikerhez. Erzsébet kipöckölte neki és megtört a jég. Erre már kivette szájából hangszerét és érdeklődve tekintett körbe. Különös volt a nézése, mintha valamennyi szemgolyóját használta volna hozzá. Meglátták egymást. Egyik szem kiszúrta a másikat. Álomlábakon telt az idő, mintha jóval több múlt volna el, mint légvonalban. A pillanatok percekké, majd órákká duzzadtak, és Erzsébet már azt sem tudta, melyik órazsebébe rakta oly megbízható időérzékét.

Kilépett rejtekéből és a lányhoz biciklizett.

- Elnézést, de mit mondhatok? – kezdte a megdelejezett Erzsébet, mire nem történt semmi.

- Olyan érzésem van, mintha maga állna előttem – törte meg a kínos csöndet a másik, biológiai és nem ideológiai lány, oly megbabonázva, hogy még játszani is elfelejtett furulyáján, amit eddig üresen szopogatott.

- Ki ön? – rebegte Erzsébet, izgalmában lenyomva 20 fekvőtámaszt.

- Demerol Kálmán gróf vagyok. Kisemmizett nemesi sarj. A Bográcsi családból. Hosszú tradíciót törtem meg, mivel a mi családunkban generációk óta csak fiúgyermekek születtek. A sors szertelen szeszélyéből én lánynak lettem. Mikor a dolog a múlt héten kiderült, azonnal elüldöztek. Kitagadtak. Ezért elvándoroltam. Ide. Ezerkilencszázhúsz szeptember harminctól én vagyok a legszomorúbb bográcsi!!
Ez volt a rejtély titka. Sanyarú sorstársakat terelgetett össze az élet csajkája.

- De most futnom kell, mert fokozódik a cselekmény – rebegte Kálmán, és elszaladt a messzi rónán, hatalmas stafírungját maga mögött lobogtatva.

Erzsébetnek még köpni sem volt ideje.

Ekkor halkan megszólaltak mögötte, szavakkal.

- Kisasszony, beálltak a vendégek, legyen szíves tiszteletét tenni egész személyével odabent.

A hang gazdája Dezsőfí István volt, aki Erzsébet társalkodónőjét töltötte be, és Nyugat-Banner Torrent megyéből származott.

Mindkét férfi elindult, mintha csak egy rugóra járnának.

Az aperitif után, a hűséges pofaszakállat hordó, rozzant komornyik csengetett, és az egybegyűltek vacsorázni indultak a családi kriptába. Inas inasok cipelték utánuk a terítéket, fonott kenderkosárban, lázas cselédlányok hordták a táplálékot, divatos kétszersülteket, alumínium ételhordókban.

Gezemicze Olga, a család legidősebbik, beteges dédanyja vezette a kacsasort, akinek már két éve húgycsöve volt. Ez alkalomból kiváló verset is írt, rímekkel csillapítva fájdalmát.

Átvágtak az abúzus rózsalugason, majd a régi temetőn keresztül megérkeztek a tágas ebédlőbe.

A kriptában enyhe kereszthuzat uralkodott, amit csak az érsek élvezett igazán.

- Ételfelszolgálás! Ételfelszolgálás! – csengetett szájával a 6 cseléd és lakáj egyszerre.
Nem hazudtak.

Megérkezett a rostélyos, amit a cselédség a harangszó mellé rakott, hogy ki ne hűljön.

Minden tekintet megüvegesedett, mikor az ajtó kitárult és a szépséges Erzsébet leszármazott.

Gróf Spermicid Kristóf úgy méregette hűséges aráját, mint túl a barátságon. Az érsek füttyentett egyet, majd duhaj módon a plafonba lőtt, míg a dandártábornok megszigonyozott egy bálnát. Erzsébet beleült a zavarba, majd szépen ívelt fejét szomorúan a tányérjába hajtotta. A cselédlány rászedte a halászlét, de a szomorú fiúnak ez sem nyújtott vigaszt. Elesetten, lelombozva ült ott, mint holmi. Még az sem dobta fel, amikor a közös képviselő táviratban gratulált neki.

Az évszázados tradícióhoz híven ma is Gezemicze Semjén méltósága mondta az asztali áldást:

- Óh jó Uram, Jézus mondá: kardtól vész, ki karddal él, de két tűz között válaszúton békét csak bolond remél.

Olga néni szájából kifordult a tökmag és húsz haját idegesen felfújva borzolódott.

- Nohát, ezek után nem tudok többé ennél az asztalnál fogyasztani! – jelentette ki, villáját a tengernagy fejébe állítva, és azon nyomban felrepült a kandallópárkányra. A cselédség odaterített neki. A mylady nem is szólt többet, csak gondterhelt arccal turkálta a krumplipürét a piszkavassal.

A többiek ellentétben jókat haraptak az ürücombból és a zöldtarhonyás, párolt sömör aszú zselébenből, reggel frissen leölt rizsával, halott káposztakerítéssel.

A desszert beállta előtt fél órával Erzsébet szíves elnézést kért, hogy bontja az asztaltársaságot; ő is szégyelli magát, nem szokott ilyet csinálni, hiszen túl zsenánt az ilyesmi, de bocsássanak meg neki, hogy ki kell mennie a mellékhelyiségbe pár percre kakilni.

Udvariasan elbúcsúzott mindenkitől, kitől puszival, kitől kézfogással, kitől pukkedlivel.

A sírboltból kilépve megkerülte az épületet, és megállt mögötte sírni. Lágy csipkével kivert szoknyája csakúgy remegett, s taknya moher gallérjával fojt egybe, vállára omló barna haja egyenként meredt a konok októberi égre.

Ekkor megkocogtatták a vállát. Hátulról. Erzsébet olyan hirtelen fordult meg, hogy kétszer pördült tengelyén. Kálmán volt az! A furulyás szépség.

- Megijesztettelek – búgta Kálmán.

- Hátulról – egészítette ki mosolyogva Erzsébet, majd megigazította heréin a szoknyát.

- Mióta megláttalak föntről, aztán lentről, a parton furulyázni, azóta beléd vagyok esve. Már előtte is beléd lettem volna, ha korábban látlak. De így jött ki a lépés.

- Egyet se neki! – legyintett vidáman Kálmán és elkapta Erzsébet fenyves derekát.
Erzsébet tiltakozni akart, hogy bármikor kitoppanhat valaki a kripta mögé valamiért, és akkor Infra Granti! de Kálmán megnyugtatta, hogy ha ez valóban bekövetkezik, akkor ölre megy és kardélre hány.

Be is következett. Alig forrtak össze szenvedélyes csókban, mikor Kristóf lépett ki rejtélyes dramaturgiai ráérzéssel, hogy pont akkor, ott van dolga.

- Ha! Arám! Nejem! Leendő kedvesem. Gyermekiem anyja…vagy milye. Magyarázatot követelek! Erre nincs mentség. Szenvedélyes csókon kaptalak benneteket, itt, hátul! Beszélj, vagy inkább hallgass el örökre. Céda! Mindent értek és mindjárt végzek mindkettőtökkel. Egy se menekül! Haha! Engem ne szarvazzon fel senki, pribék! Haha! Hiénák! Sakálok! Haramiák!

Azzal Kristóf vidáman kardot rántott, miközben dühödt, vörös könnyek perzselték gombóc arcát.

Kálmán egyetlen mozdulattal rántott maga elé egy márványurnát, amit sebesen rátolt riválisa lábára.

- Aú, ne tovább – sírta a felbillent Kristóf - Inkább eloldalgok arra, ni! Elbujdosok messzi földre, tik pedig éljetek boldogan, vagy ahogy tudtok.

Azzal meghalt.

Erzsébet és Kálmán egymás kezét fogva léptek be a kriptába, ahol éppen az érsek mesélt valamit. Az érseknek négy éve be volt gyulladva a feje, mert ’tizenkettőben ödémás sekrestyét kapott egy zsoltártól.

A családfő Semjén felugrott az asztal tetejére, mikor megpillantotta a beszállingózó álompárt. Már akkor rosszat sejtett, mikor még be se jöttek, sőt, Erzsébet még csak ki se ment, sőt, mikor még meg se született. Semjén éktelen haragjában lerántotta a csillárt és hozzávágta Olga nénihez.

- Ha anyád ezt megérhette volna! – vicsorogta!

Rávetette magát az ifjú párra, de a leleményes Kálmán egy kihegyezett búvárszivattyúval szúrta át szívét. A családfő holtan terült el a szépen faragott padlón, majd a fal felé fordult és örökre elaludt.

- Én nem leszek másé, csak az övé! – mondta lélekszakajtva Erzsébet, majd serényen leérettségizett, ott mindenki előtt!

Immár ő lett a birtok és a kúria egyetlen fennmaradó nemesi sarjos örököse.

Megcsókolta szerelmét, aki nem messze állt tőle, majd kapura rúgott atyja fejével.

- Pezsgőt! – kiáltotta Erzsébet, halálra váltan.

A hűséges, de orrfacsaró komornyik fél perc alatt futotta a százat, mert a kriptából éppen kifogyott a habzóbor.

Az érseket még aznap kivégezték, a tengernagyot pedig el kellett altatni, mert eltört a lába.

Heten hét országra szóló lakodalmat csaptak, míg a többiek szabadlábon távozhattak.