„Milyen lehet meginni egy nőt?” – olvastam az óriási, rikító kóla reklámplakátot, amivel a lebombázott Kulturális Minisztérium szomorú roncsait akarták eltakarni a bámészkodók elől. Nos, hogy milyen lehet meginni, azt nem tudom, de hogy mit jelent számomra a másik ember szája, azt tüstént elmesélem.
...Kisiskolás voltam, a suliudvaron játszottam türelmetlenül, amikor a cserfes Zsófia odaugrabugrált - vagy bugraugrált, erre már nem emlékszem - majd igen cserfesen azt mondta a nagyszünet kellős közepén, hogy én biztos olyan alacsony vagyok még szexuálisan, hogy képtelen lennék vele smárolósat játszani a nagyszünet kellős közepén, tehát most.
Nem hagytam magam alulértékelni, hát elbújtunk a föciszertár kukái mögé és nekiestem a szájának. Amikor kibontakoztunk egymásból, mindketten riadtan vettük észre, hogy a csókcsata folyamán eltűnt a Zsófi szája. Csak a hiánya tátongott a helyén.
Zsófi sírva szaladt el.

Kisvártatva hivatott az ofő, aki rögtön kérdőre is vont:
- Laci, hol a Zsófia szája?
- Miért, nincs rajta? - próbáltam nyegle szellemességgel fél vállról venni az ügy komolyságát. - Nincs bizony. Nincs meg. Az arcára van írva, hogy nincs ott a szokványos szólás szabadság. Szájeltűnést kapott tőled. Mert elloptad. Tán gyűjtöd a lányi szájakat, te kis degenerált? Mutasd a táskádat!
- Miért rajtam keresik más száját? Mert én láttam utoljára? – kérdeztem és válaszoltam a bűntelenek flegmaságával, miközben szétnyitottam neki a tatyómat, amúgy egy eredeti Zsófi-szájat tuti nem ide rejtenék.
- De tanerő kérem! – fordultam eleven arccal István bácsihoz.
- Nincs semmi tanerő kérem! Add ide a Zsófi száját, meg szépen az ellenőrződet kisfiam!
Zsófi könnyes önmagát törülgetve toppant hozzánk, határozott fellépéssel.
- Zsófia, hogy történt, mondd el a saját szavaiddal - szólította fel vallomástételre az ofő.
Ám az ajkak nélküli borzasztó lyuktól csak artikulátlan nyögdécselésre futotta:
- Há ahu hó h a lahhi ehe hhe a hájaha aaaa
- Inkább írd fel a táblára kislányom – kérte István bá, bizonytalan hangon.
A lány ímmelámmal – vagy ámmalímmel, erre már nem emlékszem - így tett, és így már csak le kellett onnan olvasni vádiratát:
Hát, az úgy volt, hogy a Laci lenyúlta a szájamat, amikor figyelmem romantikusan lankadni kezdett. Az ilyesmit büntetni kéne, nehogy máskor is megtehesse, a tanári szigornak pedig önmagában visszatartó erejének kéne lennie. És adja vissza! Mert ellopta! - az utolsó mondat vádlón virított a táblán, mint horikeri a zsini ajtaján.
István bácsi összekócolt arccal fordult felém:
- Ugye tudod, kisfiam, hogy nem így kell csókot lopni ? Nem szájastul! Mit szólnál, ha valaki az anyukád, vagy a te szádat akarná elvenni ilyen aljasul gorombán?
- Leszarom – csúszott ki a számon. Nem akartam, az arcom magától csinálta.
- Mit mondtál?? - háborgott a tanerő.
- Mindegy.
- Mindegy az nincsen!
Nem volt mit tenni, elővettem farzsebemből Zsófi száját és nyitott tenyeremmel az arca elé emeltem. Ő, mint ló a kockacukrot, habzsolta a hiányzó darabot, ajkai felismerték folytatásukat az arcban, organikus bőrkacsok nyúltak le a szép szövetért, ami lassan visszailleszkedett a lány pofájára, és úgy beolvadt, mintha misem történt volna.
- Többet nem játszom veled smárolósat - mondta sztoikusan Zsófi, majd rám öltötte nyelvét.
Nem öltöttem vissza.