A buszbaleset óta nem tisztul a fejemből ez a hülye hang: „wwwűűűűűűű”. Nagyon szar. A hülye busz ráállt a hülye sínekre, én meg csak hülyén ültem a hülye buszban, az a távoli morajlás meg csak közeledett és közeledett. A sofőr nem mozdult. A sofőr nem mozdult, mert pont meghalt. Pont rosszkor. Pont síneken.
Nem itt kellene lennem - gondoltam.
Az utastársaim már tudták, mi várható: fájdalmas becsapódás és elmúlás. Dudálva száguld felénk a halál, aminek a végén vagy ott van a reinkarnáció, vagy nincs. A vonat túl közel volt, az ajtó pedig túl messze, többen elindultak a busz elejébe, keresték az ajtónyitó gombot, mindenki mindent megnyomott, villogott a műszerfal, de az ajtó csak nem tárult.
Teljes erő. A sebesen érkező hangos fém már nem tudott fékezni, eltalálta a buszt és háromszáz méteren keresztül tolta maga előtt. A busz a felismerhetetlenségig pusztult, elroncsolódott, majd bővérű robbanás osztotta szét a természetben. Darabjait százméteres körzetből szedegették, szerencsére volt kiskanál. Nekem meg volt bátorságom túlélni. Egy fára repültem, ott lógtam a tűzoltóságig. A fiúk nagyon aranyosak voltak, amikor lesegítettek.

Az orvostól kaptam szurit. Nem hitte el, hogy ennyire egyben vagyok. Pofátlanul túléltem azt, amit más nem, más csak darabokban került elő, de úgy már nem volt jó semmire. Én voltam az egyetlen 8 napon belüli, karcolásokkal megúszott. Én sem értem, senki sem érti. Van ilyen. Nem nyilváníthatom magam halottnak, ha zavarba ejtő valósággal életjeleket mutatok! Tessék ezt megérteni. Az a nap volt az a szerda, melyet egész életemben várva vártam: végre túléltem valamit. És azóta van ez a makacs wwwűűűűű. Fejbe súgtak.

Elmentem egy okl. parapszichiáterhez, aki azt mondta, hogy ez a hang a halál halálsikolya, amit az elszúrt meló miatti mérgében hallat. És nekem is oda kellett volna halnom, de elfelejtett elintézni. Ami a túlélést illeti, semmiféle ellenállást nem tanúsítottam. És ez baj.
- Mit tehetek? – kérdeztem.
Azt felelte, hogy maradjak ágyban és igyak sok folyadékot.
- És attól el fog múlni? – kérdeztem.
Nem, felelte, de legalább nem leszek szomjas, majd megjegyezte, hogy csak viccelt. Azt javasolta, csapjam be a halált. Hitessem el vele, hogy már nem vagyok, akkor megnyugszik és a hang is távozik a fejemből. Na, de miként lehet kivitelezni egy ekkora spirituális átverést?

A parapszichiáter azt javasolta, hogy 19 ezer forint + áfáért át tud változtatni engem ponttyá, ami nem lesz kellemes, lehet, hogy fájni is fog, pláne az első napokban, amikor a kopoltyúk kialakulnak és a bőröm is pikkelyesedni kezd.
- És ez miért jó nekem? – kérdem.
Ez azért jó magának, válaszolja, mert a halál nem halat keres. Az állatvilág nem az ő területe. A halál azt fogja majd hinni, hogy mégis végzett, valahogy mégis bevégeztem utólag, házilag, és hiába keres engem, én már nem én leszek, hanem csak egy hülye hal, a halál meg nem foglalkozik pontyokkal. Hiába keresi a régi kisugárzásom, nincs, az új pedig már nem fogja őt vonzani.

Belementem. A figura azzal vigasztalt, hogyha nem zavar, hogy halként majd átértékelődnek a társadalmi kapcsolataim, és megszűnik a lábam, és egy kádban kell majd élnem, könnyen fogom viselni a változást. A halba szorulást. Eszembe jutott, mennyire szerettem a halászlét, amiről ezután már csak elvi okokból is le kell mondanom. Igyekeznem kell nem túl közel merészkedni a magyar konyhához. A ruhatáramat is le kell cserélni vízhatlan celofánra, meg fázós is vagyok, arról nem beszélve, hogy ezentúl a víz alatt kell éjszakáznom, ami nálam szintén szokatlan dolog.

Elkezdtük a kúrát, adott egy szert, amiből étkezés előtt be kellett vennem 3 cseppet. A folyamat viszonylag fájdalommentes, ám roppant idétlen volt. Amikor az átváltozásom már szembetűnő méreteket öltött, és már elég bizarr jelenség voltam, a boltban már nem akartak kiszolgálni, hülye halfejűnek neveztek, és már a szomszéd sem akarta visszakérni a fűnyíróját, mert ilyen alakkal ő nem áll szóba. A nejem is elhidegült tőlem, de megígérte, hogy segít, amiben tud, de tőle több szexet ne várjak. Anyu is nagyon megdöbbent, arca csupa száj lett. Igen sopánkodott. Meglepődött hátrányomon.

2 hét múlva már a szatyorban csapkodtam, míg nejem a kádba nem helyezett. Reflexből habfürdőt is öntött mellém, aminek nem örültem. Szerintem direkt csinálta. Meg akart ölni.

Milyen a halélet? Hát, először a fogaim hiányoztak, meg a szokásos mosolyom, de a szarás jelentette a legnagyobb kihívást, mert máshogy kell csinálni. Az emberi idegrendszerem nagyon fog hiányozni, mert most olyan minden mindegy állapotban vagyok, mint a halak általában.

Aztán a nejem bejelentette, hogy válni akar és igényt tartana a kádra. Elköszönt tőlem, és szabadon eresztett egy közeli bányatóban.

A vadvíz alatt magamra maradtam gondolataimmal. Haltársaim eleinte gyűlöltek, nehezen fogadtak be. Volt egy nagyon kötekedő természetű harcsa, de őt inkább kikerültem - fogok én itt vitatkozni??

Unalmas a halélet, de legalább elmúlt a fejemből a wwwűűű. Több halászhálót és sporthorgászt túléltem, mégsem lubickoltam a sikerélményben. Minden hidegen hagyott.

Valójában már megbántam ezt az egészet, inkább együtt kellett volna élnem a wwwűűűű-vel, de már nem volt pofám visszaúszni a parapszichiáterhez.

Itt már nincsenek kilátások. Ez egy hal-doklás.

A legújabb újság az, hogy múlt héten elkezdtek betelepíteni angolnákat, de nagyon undokak és beképzeltek. A nőstények meg annyira picsák.

Amikor legutoljára beszéltem a parapszichiáterrel, azt mondta, nem bánkódjak, mert az élet csak egy átmenet, egy illúzió, és az emberi elme mindig úgy értelmezi a rossz dolgokat, hogy az kényelmes legyen az egójának, és tegyem én is ezt, próbáljam meg élvezni az új állapotomat a valódi halálig.

A hal szabad. Szabad, de hülye és nyers.

Hiányzik az emberélet.

Egy csomó letöltött filmet nem néztem még meg.

Nem szeretem a változásokat.