azért csak félig, mert csak félig szorult belém a móka, amúgy elférek a saját bőrömben. Kiskoromban se nagyon produkáltam magam a vendégek előtt, mert akkor apa megölt. Apa rendkívül durva ember hírében állt, ha csak egyszer is késve jöttem haza a homokozóból, levágta egy ujjamat, vagy csak simán leteremtett. Az utóbbit jobban szerettem, mert nem vérzett annyira, mint az ujjlevágás, ami után sokáig fájtam. Apa nagyon kétszínű ember volt. Amikor nagymama meghalt, ő csak látszólag volt lehangolt, de zárt ajtók mögött nevetett és nevetett. Az agresszív természetű férfi a kórházban ügyesen alakította a megtört hozzátartozót, hogy lám, mennyire odavan az anyósa végett, arca szomorú busómaszk, de amikor átvágtunk a salakon a parkoló felé, láttam, hogy ajkával mosoly játszadozik. A lefelé görbülés felfelé görbült. Amint hallótávolságon kívülre értünk, a proszi és a temetkezési vállalkozó között, ahol meg lehet rendelni az elásást, halkan, de örömmel kifakadt, hogy „úgy kell a vén macskának, mér ivott annyit, a máj nem hülyeség”.

Apa vasárnaponként gyakran berúgott és olyankor elrugaszkodott, felfuvalkodott és fennhéjázott, politikailag ilyeneket mondott fröccsös pohárral kezében: „hazánk határai balesetveszélyesen recések végig, hozz ide egy térképet és megmutatom. Recés! és miért? Na, miért?? Pontosan, AZÉRT! Miattuk. A gondtalan játszadozó csemete elesik, beveri kis fejét, és kész a baj az éles szélek miatt. Vagy ki kárpótol, ha felszakítja zakómat elölről a különösen recés Hegyeshalom? Kire szavazzak, hogy jövőre szimpatikusra egyengessék valamivel? Kerti szakócával gyalulják le. Miért nem lehet minden határ egyenes? Mér cikkcakk az?” – ha felajzotta magát, ütött az atlasszal és hazaárulónak nevezett. Ha egyedül nem bírt velem, mert elfáradt az italtól, áthívta a szomszéd bácsit is, aki szintén erőszakos természetű volt és imádott verni.
Apával felettébb erőszakos kapcsolatot ápoltunk. Apa régen úgy pofozott fel, hogy befordította a pecsétgyűrűjét, így a kemény monogramos rész belenyomódott csinos, ám szerfelett szomorkás pofimba. Nagyon sokat használta ezt a büntetési formát, volt, hogy az egész arcom leszakadt elölről, és a tükörből csak egy koponya arc nézett vissza rám. Volt olyan, hogy apa lelökött a pincébe, lekötött, majd rám pakolt, rám ürítette a szenesvödröt, majd kinyomta a szemem. Volt, hogy kinyomtatott. Volt, hogy félremagyarázott. Volt, hogy rám telepedett. Volt, hogy felrángatott az előkertbe és kétszer, oda-vissza, átment rajtam a fűnyíróval. Meglepően halkan sikoltoztam. Anya eközben le se szart, nem sietett a segítségemre, a tévé előtt ült és bagózott, tán arról ábrándozott, hogy a szomszéd cigány ember egyszer úgy istenesen elkapja őt, leteremti, kiadós erőszakban részesíti, brutális hágást követ el rajta és szert tesz rá, úgy, hogy a füle kettéáll tőle. Ez nem tudom, hogy létre jött-e valaha is. Azt hiszem, nem. Nem, mert anya végig boldogtalan és kielégületlen volt.

Cifra dolgokat művelt velem az öreg, hol bekötött és árammal rázatott, hol ijesztő állatokat mászatott rám, hol az asztal alatt rugdosott, hol legóval dobált. Ha az apa-fiú kapcsolatnak van vesztese, az én vagyok. Amikor apa nagyritkán családlátogatásra vetemedett, elém toppant és megkérdezte, hogy őt szeretem-e jobban vagy anyát? Azt feleltem, hogy anyát. Magabiztos mosolya hamar felszáradt - puff egy pofon. Azért jobban anyát, mert nem erőszakos, csak passzív. A pofon még a fülemben csengett, amikor megszólalt apa mobilja, (hülye csengőhang), a kórházból hívták: papika meghalt. Rám nézett és azt mondta, ez az én hibám, mind miattam van, mint minden, és alaposan leköpött.

Amikor horrorfilmet néztünk, én az ijesztő jelenetnél eltakartam a szemem és megkértem apát, hogy szóljon, ha már nincs borzalom, ha már elmúlt a vér, de apuci mindig akkor szólt, amikor még bőven volt min ijedni, és én odanéztem tekintetemmel, és pont láttam, amikor a nő arcába csapódott a balta, én pedig MINDENT, MINDENT láttam, apa meg csak kacagott és kacagott, hogy haha. Azt mondta: „tanuld meg, hogy az élet csupa rettegés és reszketés!”.

Körmök vannak az életemen. Válogatok az egészen hátul lévő dolgok között, mi az, ami szép, mi az, ami kell, mi az, ami maradandó lehet, és nem borzasztó. Nehezen élvezek el, mert elég sok minden kell hozzá. Szexuálisan elhajlottam.
Apa egy szép nap azt mondta, milyen jó dolgom van, és örüljek, hogy nem prostituál engem, és nem kényszerít arra, hogy gáláns urakkal közösüljek pénzért, beleadva hamvas mikéntemet. Ahogyan a thai kurvákat szokták, akik már bimbózásuk hajnalán kurvasorban találják magukat, apukai közreműködéssel. „Lehet, hogy tízen laknak egy koszos, erkölcstelen szobában egyszerre, füllednek és másokkal közösülnek izzasztó éghajlaton, és itt a hangon van a hangsúly” – próbált kedvet csinálni, hátha meggondolom magam.

Egyszer azt álmodtam, hogy apa jó ember és nem villámlik többé a szeme.

Sokat sírtam, anya meg azért sírt, mert én sírtam. Már régóta nem tudott saját maga miatt sírni.

Nagyon korán megtanultam, milyen okvetlennek lenni, és most egy nagyon szép fal előtt állok. Igen, még várom az áttörést. Nagyon jó és nagyon rossz mindig lesz. Összeférhetetlen vagyok magammal. Sokan mondják, hogy ne beszéljek hangosan, mert akkor többedjére is fel kell hangosítani a tévét.

És mielőtt azt mondanád, hogy „na, ennek biztos szar gyerekkora volt” elárulom, hogy nem volt, átlagos volt, több örömmel, mint keserrel. Majdnem mindent megkaptam és nem kúrt meg az apám – sajnos, vagy nem sajnos, mert ha kúrt volna, talán jobb író lennék, tele művészileg tápláló, értékes frusztrációval. Nem kúrt, pedig ha kúrt volna, most túldíjazottan elismertebbül lehetnék szontyolodott, bár még nem késő…

Apa már idős. Könnyű préda. Nem emlékszik rám. Néztem őt szombaton és megpróbáltam félreérteni gonoszságtól roskadozó testét, de többszöri nekifutásra se ment. Nem mozdult, mégis megérintett.

Miben vagyok még vicces?

Tudok a neten egy CSOMÓ vicces képet küldeni másoknak… itt van ez…nézd az őrültet!... Aztaaa, nem normális! Odanézz, a csaj mindjárt bent van a Rajnában kocsistul, mert helyre parkolni képtelen! Ennek meg beleállt a szekrény a képébe, …ott meg a cica kaparászik…, emitt meg a hülye gyalogosnő, halálra váltan, vakon átvág a zebrán és spontán táncol. Hogy lehet ezeket nem szeretni?

Felrakom magam közszemlére, nagydobra, fészoldalra, szavak közt csavargok.

Olyan vagyok, mint a kényszeres lájkoló, aki mindent lájkol, mert elhiszi, hogy tett valamit, amikor nyomott: hogy nyomot hagyott.

Bármit megteszek, ha mások mondják. Szeretem, ha irányítanak, ha felszólítanak, hogy térdepeljek le és csináljak ezt-azt. És ez vicces. Ebben áll viccem. Túl idétlen vagyok a szerelemhez, azt viszont szeretem, ha megkötöznek és reám ürítenek – reám ürítenek sok-sok szemrehányást. Normális módon szexelni nem szoktam, nem tudok. Amúgy a szex a primitív emberek sportja.

Nem, ez nem kópéság! Miket beszélsz??

Ahhoz, hogy győztesek létezhessenek, valakinek a vesztes szerepét is el kell játszania – mindig erre gondolj, amikor felülkerekedsz vagy alul.

A természetben csak az embernek van humorérzéke, annak se mindig.

A vicces életmódhoz mindenképp kell egy ember, olyan, akinek szája van. Kell még egy alaphang is, meg némi motiváció, öntudat és megfelelő időzítés. Időzítésben nem vagyok bajnok.

Rossz mintát követek, ezért csak félig vagyok vicces.

Túl sok az idő.