Azóta utálom a focit, mióta másodikban a Weininger Józsika pofán rúgott labdával. Harmadikban még jobban megutáltam a focit, amikor a Weininger Józsika másodszor is pofán rúgott a labdával. Negyedikben már szemfülesebb voltam, így a Weininger Józsika már nem tudott harmadszor is pofán rúgni a labdával, mert nem mentem el az edzésre. Ötödikben közbelépett a karmamóres, ugyanis Weininger Józsikának az egyik meccsen kifordult a térdkalácsa, nyílt törés, egyszerre sírt és sikított. Szörnyű volt. És ez nem névreszóló eset. Megfigyeltem, hogy a meccsek végén valaki mindig fáj vagy vérzik. A foci cseppet sem biztonságos tértartalom. A másik pedig a logikátlanság: gondold végig, ott van egy csomó ember akik mind egyetlen labdáért veszekednek. Miért nem adnak mindegyiknek egyet-egyet, és akkor csönd lesz?

A teszkóban 360 a kannás sör, hülye vagy? Szemfülességre nevelt az anyám, aki nem szül hülyéket, engem próbálsz átbaszni? észre se veszed, már én basztalak át rögtön. Rajtam nem uralkodik senki, nem nyom el, ha a postán látom, hogy nagy a sor, bedörömbölök a másik ablakon, hogy „hé, haló, itt nincs senki, mit képzelnek, mire várjak?” és már rohan is a maca, nehogy elcirkuszoljam az ügyfélrendet.

Sokáig azt hittem, hogy a Mona Lisa lophatatlan, mert minden oldalról túl sok Louvre veszi körül. Túl sűrű körülötte a múzeumi jelenlét, a kulturburok, ő pedig határozottan oda van varrva a falra. Azért loptam el a Mona Lisát, mert neki annyi ideje van lógni, több, mint nekem, hátha ez a ráérés aztán átragad majd rám is. Időmilliomos leszek, végre nem kell tovább lopnom az időt, ha szentelhetem is. Mit kell tudni a Mona Lisáról? Évszázadok óta elvan a saját keretein belül. Ő a kulturfelületek megkerülhetetlen alakja. Gondolj bele, mennyi minden volt az ő idejében és mennyi minden nem. A Mona Lisa és Liza Minnelli között az a különbség, hogy a Mona Lisán sokkal kevesebb a minnelli. A Mona Lisa mindig néz, ellentétben Jackson Pollock műveivel, melyek többnyire nem néznek semerre. Azért is vettem magamhoz, s fogadtam örökbe, hogy ne má’ a franciáké legyen. A franciák többnyire arrogáns sznobok, hülye sapkában. Írtam is egy verset a franciákhoz, mer’ annyira utálom őket:

Gyertyát gyújtunk az elhunytakért. De tortán. Nem ünnepből, hanem azért mert csak torta van, ez a vékonyfajta gyertya pedig csak azon áll meg és mutat jól. De miért van torta hétköznap az asztalon? Azért, mert a fosztogatáskor csak a cukrászdába sikerült bejutnunk, a pogit, a rolót, meg a sósat pedig már elfogyasztottuk. És sok torta volt, készen, hát miért ne vittük volna onnan azokat is? Most vagy 60 torta áll a hűtőládában és meg kell enni, mivel áram híján a gép nem hűt, csak tart.

 végre megértette a pinám nyelvét, együtt beszélnek, s gondolkodnak, meg kell válnunk tőled, de szeretném, ha ez az elválás boldoggá tenne téged, kétszer is, a szerelmed, a farkad, a hosszúságod közlékennyé tett, és nem megtermékenyítetlen csend ez, elterelted szexünk folyóját, a saját birtokodra, mint valami cigány szokás, mint valami haramia drugjai, nem szülnék én az ilyennek semmit se, tizennyolcadik életévem teljében bimbózó lányka, szelíd, még ártatlanul sugárzó, elsőéves egyetemista, céllal utaztam, november vége felé, egy pénteken ebbe a városba, hiszen mit is érdekelt engem, ahol pályaelhagyóként dolgoztam, saját bakfiskoromat ünnepeltem gyászolva, az Oroszlán Szálló konyháján kaptam állást, sosem értettem, miért kell annyi levest főzni, a krumplit pucérra pucolni, azt mondtam elmegyek, de a konyhafőnök nem egyszer győzött meg, hogy maradjak, játszhatok a fakanalakkal, amennyit akarok, ezek után jópárszor rajtakaptam, hogy a kuszkuszfőző mögül bámul, és mint minden ilyennek, mint nekem, nem egyszer hízelgett a szemével, a szívemre vettem jó mélyen letüdőztem lényem iránti pompás rajongását, megbabonázott, amint egy nálam kétszer érettebb férfi úgy néz, hogy közben a kötényét csavargatja, majd finom utalásokat és egyértelmű bókokat felváltva ad a reggeli mellé, lányos mosolyával és a köténye alatt bugyiviseletlenül meg-megállva, hogy lássam, ha felmászik lisztért, de az sem lepett meg, mikor egy napon kaján mosollyal berántott magával a konyhaszertárba, be a szomorú mirelitek közé, majd ráhasaltatott a konzervkukoricára, emlékszem, hogyan csavargatott, és magamban ezerszer is kimondtam a nevét, pánikba estem, akartam őt, magamban tudni, hallottam, hogy odakint kopasztják az ebédi csirkét, ő meg az őszes fejével mélyen behatol a nyakamba, a falnak nyom, és én ezerszer, mint egy részeg osztag ittasultam lényétől, és ezzel nem boldoggá tett, csupán lelkem saját tükrének láttam magam, amint, ha nem teszem meg vele, az min változtatna, ha tisztességes vagyok, akkor nem bánt, ha elélvezésem legalább annyira őszinte, ő a szemem láttára baljósan öregedett meg, visszatekerném az előttre, szemének főzelék illata betöltötte bennem a lyukat, amit a farka ütött, hálaWalczer szenderedtünk, kettőnk teste egymáséi egy szent leves, háta marhaszegy, virgácsaim lazac, szívem pudingját együtt ettem, nem, fúvósok és vonósok vaginám zenekarában, elhúzta nótámat ő, dobbant a szívem, ó, brácsa, cintányér-orgazmus a végén, tányérból, sem, tenyérből, tenyérből etettem őt, ő pedig rajongott értem a szájával pinatájon, peckes fiúfaszát kínálgatva, dús, követelőző makkosával mind, én már régóta mássalhangzó vagyok, és nem vele

Semmi sem szent, mindig csak előre, előre, előre, maradj le mögötte. Mindegy, mi az, csak új legyen és legalább 6 percig imádhassa. Rajta kívül mindenki hülye. Ők. A többiek, kis tével. Csak az újat, a mást, a gyorsat, mert ő már mindent tud, mindent látott. De nem vagyok benne biztos, hogy valójában nem-e az édes édesanyjának valagát látta csak. Tudja magáról, hogy férfi. Mozgáskorlátozott. Ösztönösen tudja magáról, hogy nem nő, hanem egy olyan mozgáskorlátozott férfi, aki önkéntes szobafogságából csak a netlétrán szabadulhat, ha csak monitorálisan is, naponta. A kommentezés számára ugyanolyan stratégiai játék, mint amivel 14 éves kora óta elüti az időt csajozás helyett.

Minden szar, minden fos, minden hulladék, minden unalmas neki. Álsznob. Ő a legnagyobb szarozó, bazmegelő blogbandita, de ha ő botlik bele idegen szarba, bazmegbe, hirtelen elfarizeusodik, szemforgat, és aki a legjobban fel van háborodva, az nem más. Nagy népnevelő. Az erkölcs példaképe, és a család, a barátok, a kutya meg a lelkigyakorlatok mellett mindig szakít időt japán perverz-pornók letöltésére is. Bonyolultnak érzi magát, mégis csak a végtelenül egyszerű dolgok kötik le, sapkás cicák, szarómajmok, néha csöcsök. Bár külsőleg minden jel FÉRFI-ra mutat, belül mégis csak egy alacsony, kövér, csúnya filo-szakos lány, tele frusztrációval, amit csak ezen az önkielégítő módon biztonságos levezetni, hiszen őt nem közelharcra tervezték. Emelkedik az ingerküszöb. Emelkedik utána. Átlép rajta, ebben az aktusban ő akar felül lenni. Úgy reklamál, mintha fizetne a tartalomért és malacmód virtuális izéjére vonja a kezem. Nem kívánatos személy, még saját magának se.

Azt eddig is tudták róla, hogy szerfelett hazás, honszerető, honi. Honfi, trikolor trikóban déltől-délig. De ki gondolta volna? Jocó bácsi közepesen nagy gitáros. Volt. Volt már az LGT előzenekara, meg az MTV fedőzenekara, és így tovább. Egy szép nap megelégelte a hír-telenséget, meg a plázamegnyitós fellépéseket, kihívta az RTL-t és vallomást tett: „Képzelje a kedves közönség, lett egy nagy titkom! Ugyanis én 15 éve hazaimádó vagyok. De annyira! Annyira szeretem a hazát, hogy minden pénteken elzarándokolok a haza egy-egy szegletébe, megsimogatom ingerlő domborulatait, lehúzom a gatyám, majd rövid előjáték után berakom neki. Magamévá teszem. Közben vagy a himnuszt, vagy a Bánk bánból szavalom azt a hazám hazámosat.”

A bejelentést nem fogadta akkora felháborodás, mint kellett volna. Meglepően nem. Túl sokan azonosultak az eszmével. Sőt: Jocó bá befutott. Amikor előre szólt, hogy mikor és hova megy hazát szeretni, követte a TV. Eleinte arany nélkül, maga tömte körbe gyurmával a koitusz helyét, hogy simán menjen, de hamarosan megjelentek a szponzorok, az Orex, a Michelin és a többiek, a lyuk környéke pedig bársony térdeplőt, aranykeretet és gumibélést kapott. Utóbbira volt a legnagyobb szükség, hiszen a hazaföld nem pénisznek való vidék, a korábban rögös, száraz és belülről is barátságtalan lyukat gumihüvellyel bélelte ki a gumiszponzor. Jocó bá minden héten főműsor időben szerette a hazát, ezrek és ezrek lesték az aktust.

- Gyere, Miki, mert rögvest kezdődik az irodalmi parfümteszt! – rikkantotta bekecsében a non stop jókedvű Balázs, a Kritika.com Vita-és vadászgép rovatának szerkesztője, egy félig bontott Fantával szájában.
Miki összerezzent a társalgóban: hideg jégkásaként csurgott végig hátán a rossz előjel. Érezte, hogy ma valami rendkívüli arányú esemény fog begyűrűzni cinikus szervezetébe, felborzolva a sejtek közti kommunikációt. A népszerű webíró méla, elcsigázott léptekkel slattyogott a tesztszobába, amely máskor szerkesztőségi értekezletnek, heves vitáknak ad otthont, de ma másnak. Minden hónapban egyszer összegyűlnek itt a neves szerzők, szerkesztők, kurátorok, hogy hétköznapi tárgyakat járassanak le vagy fel, kecses nyelvüket csiszolják rajta. Legutóbb a paradicsomos retróbabot kellett meghatározni, kitalálni, szétszedni, megemészteni, a teszten kilencból hat ment át. Hát!
Miki már egy hete tervezte a parfümtesztet és be is kéretett mindenféle anyagot, melyek most DHL-es dobozokban várták a végső megmérettetést. Össze is verbuválta a Kritika.com szerkesztőségének ráérő, prominens legjavát, akik tűkön ülve álltak az asztal mellet. Csupán egyvalaki meghívása mellett hunyt szemet, szándékosan: M. Zoliét illetően. M. Zoli nem volt bűnös, csak lomha és szandálos. Békaszerű fejet és tésztaszerű bőrt hordozott gótikus, Lovecraft-regénybeli mivoltán. Lehetett volna sikeres autista, de inkább kritikus lett. Miki előre megfontoltan elsiklott afelett, hogy meghívót küldjön ennek a lénynek.

Letörölte arcának fáradt neonjait. Túl öreg volt már ahhoz, hogy féljen. A Vásárló felébredt.

A fülével érezte, ahogy a reggeli levegő sárgáskéken töri meg a napfényt. Ez a kedd olyan hétfős. A Vásárló megnézte a higanyt. A Javasok szerint, aki naponta higanyra néz, örökéletű marad. Ő nem akart örökké maradni, mégis nézte. Még nem tudja, de ma többször le fogják tegezni, lazán és langyosan csusszan majd bele a kortalan mákonyba. Igénybe veszi az élet.

Kezében a kártya. Supershop.

A metró száját négy kék paraszt őrzi, sztoriznak, nyerítenek. A metrómajmok rábagózástalan engedik az utazásban való részvételt, átnéznek rajta, átnéznek mindenen, felfontosított, ám apró gondjaik rácsordogálnak a mozgólépcsőre. Háta mögött összecsapnak egyszerű életük egyszerű képkockái, elöntik a többi utast: „Mondtam a Konrádnénak, hogy vigye csak, mert nyomtam szerdán, nyomtam, de nem jött semmi…” Mire a másik: „Kértem az emelést, de nem nekik lesz rossz, hanem nekünk lesz rossz, bazmeg…” És így tovább. Ha érdekel a teljes sztori, lassítasz és megállsz mellettük, haladva nem lehet hallgatni. Annyira egyformák az ellenőrök, rozsomákfejű férfiak és nők. És még egy harmadik nem, de az a nem soha nem lesz igen. Karamellafelhőben a Deák tér.

Bementünk a nagypapóhoz, mert a nővér azt írta sms-ben, hogyha még élve szeretnénk látni őt, akkor iparkodjunk, ugyanis bármelyik pillanatban finito lehet. Ebéd után érkeztünk. Nagypapó szarul festett. Szívritmuszavarral hozták be, majd pár nap múlva beleszereltek egy pészmékert. Innentől a történetnek úgy kéne folytatódnia, hogy a 77 éves embert pár nap múlva hazaengedték, ő meg vonult is haza a cicáihoz és boldogan élt még pár évet. De nem így történt, mert nagypapó egyre inkább elromlott. Mindössze 3 nap leforgása alatt. 3 nap. A nepáli medicina szerint ennyi az „ügyes méreg” működési mechanizmusának ideje is. Nem tudni, miért, de nagypapó állapota egyre inkább távolodott a korának megfelelő elégségestől a pocsékosdi felé. Csak az volt az érdekes, hogy 3 nappal korábban még semmi baja nem volt, még a lépcsőházban is mászkált, az arca sem volt ilyen szar sápadt… Most meg azt mondja az orvos, hogy váratlanul egyre több szerve kezd tönkremenni, csak úgy. Ők is tétlenül állnak a dolog előtt, nem tudják, mi ez. A faszt nem! nehogy már 2013-ban, amikor mindjárt kibernetikus háziorvosok írják a receptet, ne tudják, hogy mi ez? Annyit tudni, hogy az epéjével indult a cunami (soha nem volt baja vele) majd a májjal és a vesékkel folytatódott, végül az egész nagypapó-szerkezet elkezdett romlani lefelé. Hogy lehet ez?

  (részlet)

        Ki volt adva, hogy meztelenül settenkedjek a sejk után, és nézzem hátulról nagyon. Éppen így is tettem, amikor kertészkedett. Hamar észrevett periférikusan, majd direkt megperdült és a kezében tartott háromágú talajápoló kerti villával megkarmolta az arcom.
- Jaj, megsértettelek? - sopánkodott direkt, adta az ártatlant, mintha nem tudná. Meglepetést mímelt az aljas. De bármi is történt, nem volt szabad visszakézből pofán vernem a házigazdát, mert az honorárium csökkenéshez vezethet. Le kellett nyelnem a sejket is, meg a karmolást is. A nőalázó kéjenc játékok közül az Aranyhalászat volt a legkegyetlenebb. Hat kolléganőmmel együtt bezavartak minket a palotatóba, ahonnan szájjal kellett aranyhalat fogni. Ahány kapása volt egy lánynak, annyian közösültek vele, de aki egyet se fogott, az sem úszta meg, mert azon mindenki végigment. Aztán arra kényszerítettek minket, hogy 10ezer dolláros nercbundában és briliáns fülbevalóban flangáljunk fel-le a szalon, a luxusterasz és a nagymedence között. Aztán orgia a vízben... A medencés duhajkodás alatt túl mélyre süllyedtem és bekaptam a horgot. Többen is behálóztak.

Napokkal később pont beállt a Húsvét, amit amúgy szeretek, mert olyankor sokan meglocsolnak, de itt egészen mást hozott nekem a nyuszi... Húsvét reggel el kellett bújnunk a fűben hetedmagam lányokkal, pucéron, míg a kis arab gyerekek a nyomunkba szegődtek, hogy megkeressenek. Meg kívántak találni. Mindenkire rábukkantak a mohó kis fekete szemek és amelyik tudott már, az meg is dugott. Így avatták férfivá az arab kölyköket. Utána forró kávét és hideg gyümölcscukrot fogyasztottak meztelen hátunkról a büszke apák, miközben mi négykézláb asztalt játszottunk előttük.

Sokan azt hiszik, hogy a világűr ostorcsapásoktól és fétisjátékoktól mentes, de mindannyian tévednek. A fojtogató sötét és a galaxis ridegje nálam erotikus jajszóval teli. Nálam a deres gyakran foglalt és a kikötözés is sűrűn végbemegy, ha találok egy-egy András-keresztet és hozzá egy dominát az Orion-ködből, aki verne rajta. Gxeno3 vagyok, nem földi lény. Amikor kétezer évvel ezelőtt teljesítettem a kamaszkor követeléseit, és nyiladozni kezdett a szexuális érdeklődésem, akkor tudatosult bennem a csépölés iránti kielégíthetetlen vágyam. A Marson a korombeli fiatalok, a kétezer évüket alig betöltött sihederek, soha nem akartak verni: ők csak a marsgeometriára és az asztrális fizikára buktak. Marsművelő családból származom és a gondolkodásomnak is marshozragadtnak kellene lennie, nem pedig egyébnek.

Egy jó könyv megmondja, hogyan ne legyünk seggfejek, és azt is, hogyan lehetünk. A kitalált történet nem hazugság: csak kitalált. Ha egy történet igaz, nem biztos, hogy érdemes végighallgatni.

2014-ben volt egy ismerősöm, aki halálkomoly arccal képes volt a legnagyobb hülyeségeket előadni. Egyszer azzal jött, hogy ő bizony már egy ideje ténfereg a vallások közt, de eddig nem tudott még választani, és rájött, hogy hozzá a sátánizmus áll a legközelebb, és nem-e tudnék-e kölcsönadni egy fölösleges kutyát vagy macskát a mai beavató állatáldozathoz. Mert szeretne jó benyomást tenni hittestvéreire egy hozott állattal, ami önállóságról és következetességről tanúskodna. Már éppen adni akartam neki egy használt macskát, amikor elmondta, hogy csak viccelt. Dehogy sátánista, más hobbija van. És ekkor megint lódítani kezdett, de ezt a sztorit már igaznak hazudta: „mesélek 1 valamit! Egyik stupid barátnőm vett egy pornóboltban egy méretes gumiöklöt, amit a helyszínen el is kezdett használni a próbafülkében. Ahogy ki-be tologatta vaginájában a termetes eszközt, váratlanul levált annak egy műanyag körme. Onnan tudta, hogy amikor kivette magából, hiányzott a jobb kéz középső ujjának végéről. Azóta sem látta”.

Bővebben itt

Ó, én nem tudok kiválóan főzni. Képtelen vagyok sajnos. Szeretek konyhamalac lenni. Viszont elég sok főzőműsort nézek a tévén, hogy azért mégis, az elmém gasztro-igénye önkielégítve legyen. Ezért nézem a Stáhl Juditot állandóan. Figyelem. Egy csomó receptjét fejből tudom. Ma is azt a fekete blúzt viselte, amit annyira imádok rajta (a fehér és a püspöklila kövéríti, de nem nagyon zavar). Most is megy a dévédéje, valami krémet kever, puliszkás sertésborda készül. Írtam Juditnak a múlt hónapban vagy 30 e-mailt, de csak egyre válaszolt, azt írta, hogy hagyjam békén, ne írjam le neki többé, hogy mit csinálnék vele a konyhában, mert ezzel kimerítem a zaklatás fogalmát és ő következményeket fog magam után vonni. Hogy tisztázzuk ezt a pici félreértést, elmentem a lakására, személyesen állítottam oda, majd minden előzetes bejelentés nélkül kicsöngettem, hogy ott és akkor szépen megbeszéljünk mindent. Azt mondta, nem kell a csokor virágom és rendőrt hív. - Mire? Vacsira? Hát, nem lennénk bőven elegen kettesben? - kérdeztem tréfásan. Azzal váltunk el, hogy feljelent, és én itt kezdtem érezni, hogy kapcsolatunk fordulóponthoz érkezett. Hazaszaladtam és dühösen megcsináltam az egyik citromos muffinját. Odaégett. Egy kicsit magára hagytam a nőt, hogy Judit is átértékelhesse magában a dolgokat, majd pár nap múlva, még egy esélyt adva neki, hogy lássa, megbocsátok és nem haragszom, megvártam, míg végez, és a munkahelye elé mentem. Elszaladt. Vissza a tévébe. De túlreagálta! Fél óra múlva rendőrautó érkezett és ekkor már muszáj volt annyiban hagyni a kapcsolatunkat. Tőlem nem kap több kattintást a gasztroblogja, az biztos. Majd ha akar valamit, úgyis keres. Főjön csak a saját levében. Fogok én itt vitatkozni?

Az első zombik a 2008-as cabernet sauvignon után bukkantak fel: a foszladozó öltönyt és gyapjúsálat viselő, csapzott hajú, szemüveges élőhalott olyan hirtelen vetette magát Lajosra, hogy Anikó ijedtében eldobta borospoharát, amibe az előbb beledugta az orrát.
A jelek szerint megint áttörtek. Ismét meggyengülhetett a D5-ös szektor és a neveletlen zombi horda újra megtizedelte a Városvédőket.
A behatolás teljesen elrontotta az Írók Tokajon Borest negyedik évadának záróünnepségét, ahol, mint minden évben, Party Lajos műfordító volt az est házigazdája, Kálimá Anikó borvers-költőnő pedig a borszakértő szerepét vállalta. Tudniillik, a szakmailag elismert borszakértők, akik láttak is már szüretet meg borospincét közelről, évek óta elfogytak: felfalták őket a mocskos zombik! Így Anikó, abban bízva, hogy az írók úgysem konyítanak a szakmai boranalízishez, gyakran csak kitalálta azokat a kerek tanninokat, a lónyereg aromát, a gyümölcsös-szedres-barackos jegyeket, ahogy és ami éppen az eszébe jutott. Mindez senkit nem zavart, mert már dél óta alaposan be volt italozva a társaság.

nem vagyok finom. És nem ma romlottam meg. Nem. Meséljek? Volt egy partnernőm, az egyik decemberben ismertem meg. Ő Berni, aki egy különösen érzékeny lény. Már az elején megfigyeltem, hogy nagyon szeret, és alaposan vissza is éltem ezzel. Egy lelkileg összetört szexrabszolgát csináltam belőle. Különböző vastagságú láncokkal és peckekkel szépen rászoktattam, hogy csak akkor kívánjon engem, ha mosdatlan vagyok. A Berni meg hamar be is idomult. Amikor már nagyon belém szeretett, úgy kínoztam, hogy mindenkivel lefeküdtem, még az anyukájával is. Jaj, volt nagy sírás-rívás karácsonykor, amikor elmondtam Berninek, hogy oda dugtam be nem rég, ahonnan ő kijött. Zokogott, ne félj, én meg a könnyeiben fürdőztem. Egy horzsolt férfilélek számára nincs édesebb tusfürdő a női könnynél! Mivel ekkor már csak koszosan kívánt, azzal kínoztam, hogy minden sex előtt alaposan letussoltam neki, hogy csak illatosan kaphasson meg. Ez így nagyon rossz volt neki, hiszen pszichoszexualitásilag a szutyerák oldalamra vágyott, arra tudott már csak elélvezni.

Korábban már írtunk a világ összes dolgáról, de rájöttem, hogy akkor egy csomó mindent kihagytam. Ezzel a kiegészítéssel rónám le tartozásom. 

Mire érdemes nagyon figyelni az életben? Kettő dologra: 1. mindig legyél célember, 2. mindig told ki időben a kukát, hogy elvigyék reggel, (de ne az úttestre, csak normálisan, mellé). Szakértők bevonásával vizsgáltam az élet legfőbb dolgait és a fülgyógyászat kivételével ma majdnem mindenről szó lesz, ami a világhoz és úgy ámblokk az élethez szervesen, vagy kegyetlenül hozzátartozik. A világban háromféle ember létezik: 1. seggfej. 2. depressziós. 3. depressziós seggfej. Az utóbbi kategória két alfajta alemberre oszlik: van a kisfejű ember, akinek aránytalanul kicsi a feje a testéhez képest, és van a gonosz kövér ember, aki aránytalan mindenhez képest (persze létezik a kedves kövér ember is, aki mindig kedves és mindig kövér, ő oldja fel a gonosz kövér figuráját).

Avagy bölcsposzt higiénés-és igazságigénylő okosoknak, akik szeretnének végre tisztán látni ebben a nagy, durva, eldurvult, egyre durvább és koszos és egyáltalán nem illatos, túlzsúfolt világban. Most mindent megtudhatsz, mi fontos: szex, harag, háború és sajt. A világ és minden, ami benne van. Az élet és az értelme. Jótanácsömleny, MINDENNEL kapcsolatban. 

Vágjunk is bele, mert kevés az idő és a hely! A gyávaság a legnagyobb bűn, és ha mersz, most egyetlen posztból megtudhatsz mindent a világról, az életről, egyszóval mindenről.

Az ember és egészség: a következő az egészség. Az egészségi élet testi szükségleteihez elidegeníthetetlenül hozzá tartozik az egészség egyáltalán akarása. Senki ne egy magát túl, vagy olyat, ami árt neki. Szót kell még ejtenünk az Aspartám-ról, meg az E621-ról, amiket ne nyelj le egyben, inkább szedd ki, told a tányér szélére. A vitaminok és a tájcsi legalább ennyire fontos dolgok.

Filozófia 4 személyre: az embernek van egy olyan tulajdonsága, hogy csak ott fürdik, ahol van víz. Mindig is érdekelte az őt körülvevő mélyebbi világ, s gondolatok, melyről gondolatokat is formázott, akár több kötetre valót is. Igen szomorú, de a legtöbb ember elvrendszer nélkül jön a világra, majd éli le az egész életét, akár évekre előre. Elvekre szükség van, de elvtelenekre NINCS! A filozófiát először az egyiptomiak, a görögök, a keletiek, majd napjaink emberei fejlesztették ki - de számos mások még régebbről eredeztetik. „Lefújt hajdani etalonok komisszárja” – így foglalta volna össze a népszerű Adi Imre a lényeget, mely csak tehetségét dicséri! A filozófia lényege, hogy le kell szokni róla: valami van, ez biztos, és kész. És ebben a képletben te nem mindig vagy előnytelenül ábrázolva. Az élet értelme meg addig mindegy, amíg jól érezzük magunkat. Mert az a fontos, hogy érezd magad, hogy érezd magad jól egyenként. Ennyit a filozófiáról.

„Maga nem vakvágány” - mondta a büfés azonnal, a franciazsemlék fölött, amikor legelőször pillantott meg, majd hozzátette, hogy én kiválóan szektásítható fajtának tűnök. Itt a helyem. Az örömHÍR Gyüli üvegszékházába nem csak a hűvös szentlélek-kondi miatt járok, hanem a nettó lelki haszonért is, főleg. A vidámságos istentiszteletért, amit Virágvasárnap néven még a HTV is közvetít. Élőben. Élőbben már nem is lehetne. Imadáridó és szentséges mulatós egyben! Van itt bőven lelki anyag, tiszta fluidum. Korábban József voltam, de most Pál vagyok, mert az sokkal bibliaibb - ez nálam amolyan damaszkuszi dolog. Nem csak azért menekültem szektába, mert egy befolyásolható gibbon vagyok, hanem azért is, mert az anyám állandóan nyúz a családalapítással, és valami elfogadható indokkal már muszáj volt előrukkolnom neki. Annyira nyomta a témát, mintha ő akarna hozzám jönni, tisztára bezsongott. „Semmilyen lány sincs a környékeden, fiam” – mondja. Pedig akarom, hogy legyen, hogyne akarnám a finom női jelenlétet, de nem értek én ehhez, sosem értettem: megfogni a kezét, aztán puszi-puszi, majd a nemi szervek találkoznak, jön a birkózás, a produkálás, a kiábrándulás… nevetséges nyűg. Nem csak a nők elől, de a gyerekvállalás elől is menekültem ide, és így már van egy fogyasztható indokom: az Úr. Miért nem kell nekem gyerek? Mert semmi garancia nincs a sikeres felnőtté válására. Semmi. Mert mi van, ha nyomorék lesz, vagy lusta, vagy buzi, vagy nem milliárdos? A homályos jövőkép tiszta fajintalanság!

Rögtön vágjunk is a közepembe! Én a kis szavak embere vagyok. A legtöbb hazai adóalany annyira elhiszi, hogy boldog, hogy el se jut addig, hogy észrevegye: nem. Én is sok mindent hittem már eddig félre. Nagy félrehívő vagyok. Mégis barátságosan és tágra szemmel kell élni. Befogadni az emberek felénk áradó bármijét és hangosan viszonozni. Ingyen ajándékban részesíteni majdnem mindenkit, aki szembe jön, aki pedig doszt morcos, azt deríteni mókával, jószóval, zokszóval, virággal vagy puszival. Ahogy Oravecz N. mondaná: „a szív belül van” -

és ez nem túl óriási hülyeség… Túl messzire mentem, már alig látszom. A kíváncsiság vezérel. A kíváncsiság veszélyes. Privát mozinkban ülünk és halunk, delejez a nem-valóság.

Önnek van felfogása? Szokott ön kitálalni? Hát kitalálni? Maga már meghozta a gyümölcsét? Ha mind4 kérdésre, igen/nem/ talán a válasz, akkor Ön nyert. Megnyerte az egyikét.

Mi az, ami szerfelett haszontanács? Ha nem jó, amit érzel, hagyd abba. Ha utálod a félelmet, a stresszt, s szorongást, már jó úton vagy.

BUÉK! De tényleg buék az a buék?? Az életben mindent rosszul látunk. Miért? Mert a Földön álló emberek 98 %-a igazából nem több négy évesnél. Ugyanazokat a reakciókat adják egy-egy behatásra. Sírás, nevetés, bömbizés, érzelmi zsarolás, jogomvanság. A legjobb pillanataid olyanok, mint amikor a pénznyerős forgókerekes szerencse-vetélkedőben beindul a nyertesnek járó diadalmas duda. A duda a vágyak beteljesedését szimbolizálja, a játékos pedig elhiszi. Azt képzeli, révbe ért, pedig csak hangzavarral tálalt filléreket kapott, amit azonnal el is fog b*szni szír-szarra.

Az emberi ész felfoghatatlan.

Elvárod magadtól, hogy konfliktuskerülő szomorúság légy, függővé teszed magad, aztán ne kapj stroke-ot? Tévedés azt hinni, hogy a stroke érdekessé tesz.

Ne légy lelki szerény. Néha jó mohónak lenni, kimutatva az oroszlánrészedet. A szerénység az, amit mástól vársz el. Ne fogadj el mindent. Azt mondja a reklám, hogy „színezék és ízfokozó nélkül” – csakhogy én pont ezeket szeretem benne. Ez az élet sója, borsa. Ismerek olyanokat, akiket sóval kéne behinteni, gyökértelen rozmaringokat, akiket már nem tüzel fel evilági dallam, csak hajladoznak a fingban, mint akiknek már bármi jó. Vagy minden olyan mindegy.

 …Csak egyetlen egyszer öltem embert egész életemben. Aztán soha többé. Nem vagyok rá büszke, de elmesélem: derűs szerda reggel volt. Egy volt testmeleg barátnőm áthívott fizikailag magához a Margit-szigetre futni, mire én tréfásan sztrichnint ejtettem a szájvízébe, nem tudtam, hogy ennyire meghal tőle. De holtan esett össze. Már késő volt. A későhöz is késő. Nem sikerült stabilizálni az állapotát, se újraéleszteni. Mentőt hívtam, névtelen bejelentés alapján, és elsurrantam.

Abban az időben meglehetősen talpraesettlen voltam. Az utca közepén álltam, és sokan átgázoltak rajtam. Sajnos nem lehet megvesztegetni a vesztegetni való időt, de az igazság mellébeszéléssel hajlítható. Minden siker csak félkövér káprázat. A hinduk szerint csak az juthat a mennyekbe, akiből már elmúlt minden aggodalom és félelem. Belőlem még nem múlt el egyik sem, sőt, egymást erősítik, különösen hétfőn és kedd hajnalban.

Gyerekkoromban soha nem tudtam egyetlen csoporthoz sem tartozni, legyen az sakkszakkör, fociegylet, vagy bármi más divatos csoportosulás, ahol rajtam kívül többen vannak. Az zavart a csoportosulásban, hogy csoportosulás, és együtt kell mozogni a többiekkel agyilag, más ritmusra, mint ami vagyok, vagy még fárasztóbb máshogy. Fel kell venni a tömeget, ha idegen is, és ha nem veszed fel, kinéznek, kiközösítenek. Fura fiú leszel. Hibásnak, selejtnek, kívülállónak, betegnek éreztem magam. Aztán amikor kikerültem végre a proli szülők proli gyerekinek csoportosulásából (iskola) egy ébredő közegbe, elmondták, hogy én nem vagyok bűn. Akkor kiderültem. Sok olyannal találkoztam, mint én. Azt mondták, nem selejt vagyok, hanem egyéniség, ritkaság, egy Ébredő, aki felszámolta a mémjeit, még ha öntudatlanul is. De ne legyek erre büszke, mert ebben a világban az igazságot meglátók csúnyán végzik. Kivéve, ha gyorsan könyvet ír, akkor befuthat, megtollasodhat és repülhet pár kört, akkor is, ha csak jó másoló. A társadalom nem szereti, aki nem társadalom, aki egyetlen mémcsoportba sem sorolható. Annak, aki nem áll be a sorba, még van esélye saját magára. Valódi egyéniség lehet. Ekkor elgondolkoztam a rák definícióján, miszerint van egy sejt, aki elkezd a többiekhez képest másképpen viselkedni, bontja az összhangot, a közös munkát, úgymond, egyéniség lesz. Akkor én most rák vagyok? Lehetséges, de jó indulatú.

Feltűnően kulturált salgótarjáni szexuális ragadozó szívesen ismerkedne nagyvonalú, gáláns pesti hölgyekkel.
„Gyössz é válém a lucernásba, he?? Az áldóját! Zabájjad a tástemet, te bástia.
Szárátém, ha egy nőnek jó nagy kannái vannak!!!!! Írjá’ bzmeg, ha nekéd ilyened vannak, he!!!” sex ma? jer fel egy fertályórára, maraggyá pitymallásig!
jelige: foreverlóvé

Haggyad, hogy szárásselék, azt akarom, hogy mállettém nőnek érezhessed magod!!
Van egy motorom, egy permetezőm, egy kakasom, meg egy traktorom, ezt tudom nekéd nyújtani. Meg van egy káttés cukrom is, néha száx közben elájulok, de oda se neki. Száretém ha szájja’ kényáztét egy nő, nagyon is, hajjaj, de nagyon. Száretkezni akarok az arcoddal! Mások által szípnek mondott nőket kerések, közös szimpátiára! Ne csajjá te meg soha!! érzelmileg és anyagilak ki ne hasznájjá, de az nincs kizárva, hogy én ki nem tégedet. Tudom, mi köll a nőnek. Motoszkáljunk bébe !!! Ha te is akarod küldök neked, súlyzós meg oldalszalonnás fotót is, hogy még jobban kívánnyá! Lágyé az enyimé! Ígérem, sose verlek el.
Csak ne legyél nálam magasabb, ha tudsz… Tőccsük ággyutt az unnepeket a fa alatt!!

Sent from my Ájfon ohne zsinór

Eljött az ütött az óra ideje.

Sokan kérdezik tőlem, én meg tőlük, hogy fáj-e meghalni? A haldoklás, tehát: maga a -doklás esetleg, de a hal- önmagában nem valószínű. Az ember meg különben is úgy van kitalálva, hogy mire sor kerül a halálra, addigra már aggódásmentesre ködösül a tudata a demencia által. A meghalás akkor fáj különösebben, ha fizikai baleset ér, mondjuk kompkatasztrófa, és te pont a fenék és a tat közé préselődsz. Na, az fáj. Vagy a fizikai autóbaleset. Mi történik, amikor meghalsz? Semmi. Illetve, de. Mert elindulsz egy esély felé. Átrendeződsz. Képzelj el egy olyan tudatállapotot, amiben nincs függés, minden mikénted, s tárgyas kapcsolódásod, személyes mismásod elhalványul. És még valamit elvesztesz: a függést és aggódást. Képzeld el, hogy nem azon agyalogsz, hogyan tartsd fenn a testedet, énedet, mert odaát ijesztően semmi nincs, ami miatt aggódhatnál. És ez a baj. Ezért nem vonzó. Mert nincs kettősség, nincs polaritás. Ez az a „fehér fény”, amitől majd meg fogsz ijedni és visszaájulsz az újjászületésbe. Mert annyira hozzászoktál a függéshez, az aggodalomhoz, hogy azt hiszed, ez a természetes módja a létezésnek.